Kicsivel fél 10 után értek a minisztérium parkolójába, Zoli kiszállt és lehajolt a lehúzott ablakhoz, hogy arcon csókolja szerelmét.
– Maradj itt, körülbelül egy óra múlva jövök, zárd be a központi zárat! – mondta, és közben nevetett.
– Ha-ha-ha nagyon vicces, de talán nem lopnak el – mosolygott Zoé, szemeit forgatva.
– Sosem tudhatod, mindenesetre ne fogadj el cukorkát csúnya bácsiktól, majdnem mindig akarnak valamit cserébe! – mondta aggodalmat színlelve.
– Aha, akkor azért tartasz te is gumicukrot a dzsekid zsebében? Na menj már! – intette le nevetve, Zoli pedig vigyorogva besétált az épületbe.
A viccelődés kicsit oldotta Zoé feszültségét, de ahogy hercege eltűnt az ajtó mögött, megint visszacsúszott a búskomorságba, nagyon nem találta a helyét. Egy darabig babrált a mobiltelefonján, híroldalakat olvasgatott, de semmi sem tudta lekötni. Valahogy egyre nőtt a lelkében a félelem. Szerencsére Zoli sokkal hamarabb visszatért, mint várta.
– Most irány a túrabolt – huppant be a kocsiba, és egy puszival üdvözölte.
– Jó – bólintott halkan –, innentől már nem mozdulok el mellőled egészen addig a napig
– Ne szomorkodj, kicsim! Még van jó pár napunk, éljünk a mának! A nők szeretnek vásárolgatni, nem? – kérdezte, miközben kihajtott a parkolóból.
– Általában igen – kapta a morózus választ. – Sikerült mindent elintézned?
– Igen, mert nem volt nagy ügy, és most már csak szórakozunk.
– Jó – helyeselt Zoé, de a hangja még mindig nem volt túl lelkes.
Zoli félreállította az autót az út szélén, majd odafordult és gyengéden megemelte Zoé állát.
– Kicsim, figyelj ide! Hazamenjünk?
– Nem, dehogy! – rázta a fejét Zoé szomorúan.
– Akkor, kérlek, próbáld meg elfelejteni, hogy mi lesz tíz nap múlva, mert most még ma van. Nagyon szeretlek, és borzasztó látni, hogy szenvedsz. Gyere ide! – húzta magához, szorosan átölelte és megcsókolta.
– Igen, tudom, hogy össze kéne szednem magam. Hidd el, hogy próbálom – suttogta.
– Hová menjünk, mit szeretnél? – lágyult el Zoli tekintete.
– Menjünk oda, ahová terveztük.
– Akkor mosolyogj, kérlek! Olyan gyönyörű vagy olyankor!
Ettől végre elnevette magát.
– Nem is vagyok az!
– Pedig igen, egy kis hamvas és édes őszibarack vagy, ahogy Teo bácsi is mondta, és nekem a világon a legszebb.
– Jól van, irány a túrabolt! Talán ez a kirándulás holnap kicsit jobb kedvre derít.
– Abban biztos vagyok – kacsintott Zoli, és újra besorolt a forgalomba.
A túrabolt polcain és állványain roskadásig álltak az áruk, találtak mindent, amire szükségük volt. A pénztárhoz érve összenéztek és elnevették magukat. Zoé csak legyintett egyet.
– Fizess te, nem bánom – mondta, és Zoli derekára fonta a karját. Amikor végeztek, indultak is tovább a céljuk felé.
Már pár kilométert autóztak, amikor Zoli szólalt meg hosszas csend után.
– Olyan hallgatagok lettünk, pedig én olyan izgatott vagyok, mint egy kisgyerek. Hidd el, hogy nagyon szép napunk lesz! – Zoé szeretettel nézte őt, és csak bólintott, de a szívébe férkőző félelem miatt nem tudott mit mondani, így a további utat csendben tették meg.
Hamarosan meg is érkeztek a házhoz, kinyitották a kaput, beálltak az autóval és felvitték a bőröndöket.
– Nos, akkor mi a dolgom? – kérdezte Zoé.
– Én áramot kapcsolok, te pedig nyisd ki kérlek az ablakokat egy kis időre! Az előszobaszekrényben találod a törölközőket és az ágyneműt. Ha megágyaznál, az jó lenne. Van itt benn pár hasábnyi fa, tüzet gyújtok, és hozok még be.
– Az jó, mert én fázós vagyok ám, a kezem is mindig hideg – mondta Zoé.
– Akkor add ide kezecskéidet, megmelengetem! – Zoli tenyerébe kapta és megdörzsölgette őket. – Jaj, az orrod is teljesen hideg! – kiáltott fel nevetve, és oda pedig nyomott egy puha csókot.
– Nem iiis! – kacagott vele szerelme.
Alig fél óra alatt végeztek, a kandallóban lobogó tűz otthonos meleggel árasztotta el a házat.
– Jó itt – szólalt meg Zoé elmerengve.
– Örülök, hogy boldog vagy! Majd többször is eljövünk még.
– Igen… utána.
– Megígérted, hogy nem gondolsz rá – sóhajtott Zoli szomorúan.
– Igazad van, ne haragudj!
– Na menjünk vacsorázni! Vedd fel a meleg dzsekidet, itt a hegyekben csípős a hideg sötétedés után!
A csárdában jót vacsoráztak, és elbeszélgettek a vendéglős házaspárral.
A ház még mindig kellemesen meleg volt, amikor hazaértek, Zoli pakolt még a kandallóba fát, ami máris lángra kapott. A vörösesen villódzó fény hamarosan betöltötte a szobát.
– Milyen hangulatos! – mondta Zoé, miközben hercegét figyelte, ahogyan szakszerűen felszítja a tüzet.
Már sokkal jobb volt a hangulata, a ház barátságos otthonossága megnyugtatta.
– Az, ugye? – nézett fel Zoli, miközben visszatette a védőrostélyt a kandalló elé. – Örülök, hogy tetszik!
– Zuhanyozunk? – kérdezte Zoé.
– Igen, de itt sajnos nem tudunk együtt, nagyon kicsi a zuhanyfülke. Mehetek én először? Szeretnék neked meglepetést csinálni – nézett rá sejtelmesen.
– Jó, de nem ételt, remélem! Elég kiadós volt a vacsora.
Nem, távolról sem, de biztosan élvezni fogod.
– Jó, akkor menj!
Miután Zoli elkészült, Zoé ment a fürdőszobába. Amikor végzett, egy törölközővel tekerte magát körbe, és kilépett. A szája is tátva maradt a látványtól. Zoli a matracot párnástól, takaróstól a kandalló elé tette, körben üvegpoharakban mécsesek fénye vibrált mindenfelé, a kandalló tüze még mindig vörös árnyékokkal festette meg a falakat. Egy pezsgősüveg két pohárral és egy tál eperrel csillogó ezüsttálcán a matrac mellett elhelyezve, Zoli pedig teljesen meztelenül ült a közepén. Zoé megszólalni sem tudott, csak lecsúsztatta a testéről a törölközőt.
– Istenem, mennyire gyönyörű vagy ebben a sejtelmes fényben! – sóhajtott mélyet Zoli. – Gyere ide! – suttogta és a kezét nyújtotta felé, ő pedig leereszkedett mellé a fekhelyre.
– Nagyon szép – mondta megilletődötten. – Hihetetlen vagy, egy macsó és szívtipró, vad motoros, hős katona, és még romantikus herceg is.
– Te vagy az, aki mindent kihozol belőlem – mondta, és szenvedélyesen megcsókolta.
Másnap reggel korán szólt a telefon ébresztője. Egymás karjaiban feküdtek. Zoltán lassan ébredezett, lustálkodott és nyújtózott, mielőtt felkelt.
– Jól aludtál? – kérdezte Zoé.
– Soha jobban. Itt maradnék a karjaidban akár az idők végezetéig – nézett rá Zoli szerelmesen.
– Jó, de azért most menjünk el a szakadék túrára, mert már alig várom.
– Hamarosan indulunk, de adj még egy kis időt nekem! Hiszen tudod?
– Tudom – bújt hozzá megadóan, így fél órát még lustálkodtak. Hamarosan elkészültek és útnak is indultak, a vendéglőben megreggeliztek majd átautóztak a szomszéd faluba, ahol a túra kiindulópontja volt.
– Kicsim, ígérd meg, hogy nagyon vigyázol magadra!
– Nem lesz semmi, mert ügyes lány vagyok, elhiheted – legyintett Zoé, látva szerelme aggodalmas ábrázatát.
Kiszálltak az autóból, hogy végre megkezdjék a túrát. Hamarosan elhagyták a falu utolsó házait, elérték a park fasorompóját, azt megkerülve átmentek egy földútra. Majd egy fahídon haladtak át, alatta már az a patak csörgedezett, ami kivájta a szurdok medrét, amiben majd a túra útvonala vezet. Hamarosan el is érték az első létrás kapaszkodót, ahol alumínium korlátok segítségével haladtak tovább felfelé. Zoltán mindig kedvese mögött haladt, szemét le sem vette róla, hogy ha szükséges lenne segíthessen. Körülöttük susogott az erdő, igaz, még nem sok zöld volt a fákon, de a rügyek már kibújtak néhányukon. Madarak ugrándoztak és csicseregtek az ágak között. Zoé kicsit lihegett a fizikai terheléstől, de Zoli biztatta őt.
– Jól csinálod, kicsim, hamarosan lesz egy pihenő.
– Az jó – válaszolt szuszogva.
A patak helyenként lassan csörgedezett az ösvény mentén, máshol pedig vízesésként zúdult alá.
– Örülsz, hogy eljöttünk? – kérdezte Zoli.
– Nagyon, csodálatos ez a hely, de az erőnlétemen dolgoznom kell, ez nem vitás, el fogok járni futni.
– Jó ötlet, egy okos kis hölgy mondta nekem, hogy jót tesz a léleknek a testmozgás.
– Az a kis okos pedig nem csinálja, amit prédikál, de ezen változtatok mihamarabb, itt és most megígérem magamnak – mondta, Zoli pedig biztatóan megpaskolta a fenekét.
Elég hamar felértek a pihenőhöz, leültek egy farönkasztalhoz. Már jóval elmúlt dél, a nap melegen sütötte az arcukat, meghazudtolva, hogy még csak március volt.
– Sokszor kellene ilyen programokat csinálnunk! – szólalt meg Zoé.
– Igen, én is ezt gondolom – bólintott Zoli. – Megígérem, hogy sokat fogjuk járni a természetet.
– Igen, ha majd hazajössz.
– Hé, mit is fogadtunk meg? – hajolt közelebb, és megbökdöste Zoé orrát az övével.
– Persze, persze, de itt van a fejemben, és képtelenség kiűzni.
– Tudom, mert nekem is ott motoszkál – ölelte magához szorosan.
– Menjünk – sóhajtott válaszul a lány.
– Mi volt ez a nagy szusz?
– Sokáig megyünk még felfelé? – nyafogott Zoé.
– Most járunk a felénél, nézd ott azt a kiszögellést – mutatott Zoli egy feljebb lévő pontra –, azt kell elérnünk, onnantól lefelé fogunk menni a szerpentin úton a parkolóig, de az már nem lesz nagy élmény.
Felkapta Zoét, a vállára dobta, és így indultak el. Olyan könnyeden lépkedett, mintha nem is lenne teher rajta.
– Tegyél le!
– …és ha nem? – kacagott Zoli.
– Sikítok – mondta nevetve –, nem kell vagánykodni, hogy neked még így is megy szuszogás nélkül.
– Mindig elfelejted, hogy katona vagyok, nekem munkaköri kötelesség az erőnlét.
– Megadom magam, csak tegyél le!
– Jó – mondta nevetve, de mielőtt még földre tette, megölelte, és megcsókolta.
Az első szakaszhoz hasonló kapaszkodókkal biztosított ösvényeken és fémlétrákon vezettet az út tovább. A patak itt már legtöbbször vízesésként zúdult alá. Gyönyörű látvány volt, amikor átmentek a zuhatag alatt.
A kivezető szakasz után hamar elérték a faluban a parkolót, kipirulva és mosolyogva szálltak autóba.
Még nem volt késő, amikor a nyaralóhoz értek, Zoli újra meggyújtotta a kandalló tüzét, mielőtt teljesen kihűlne a ház, bár még egészen kellemes meleg várta őket.
– Elmegyek zuhanyozni, amíg te a tűzzel vagy elfoglalva. Lesz valami meglepi megint, ha kijövök? – kérdezte Zoé mosolyogva.
– Nem terveztem, de ha szeretnéd – vigyorgott Zoli.
– Egy ilyen bomba csak egyszer robban, de meg kell hagyni, nagyon lenyűgöztél – simította meg szerelme arcát.
– Ennek örülök – nézett rá Zoli szeretettel, majd hozzálátott a tűzgyújtáshoz, szerelme pedig eltűnt a fürdőszobában.
Miután mindketten rendbe szedték magukat, lementek a faluba vacsorázni. Újra kedélyesen elbeszélgettek a vendéglősékkel, de hamar búcsút mondtak, mert mindkettejük erejét kiszívta a túra.
Kellemes meleg várta őket a házban.
– Itt maradjon, kicsim? – mutatott a kandalló előtt hagyott matracra Zoli.
– Igen, olyan jó meleg van itt.
– Jó – mondta Zoli, és levette a ruháit, szorosan magához ölelte kedvesét, szíve tele volt szerelemmel.
Zoé nyolc óra körül már úgy érezte, hogy nem bír tovább ágyban maradni, felkelt, tett pár fahasábot a még parázsló kandallóba, ahogy Zolitól látta, majd nekilátott reggelit készíteni, amit odavitt az épp ébredező Zolinak.
Hercege felült és lágyan megsimította az arcát.
– Köszönöm az ágyba reggelit! Még sosem kaptam ilyen kiszolgálást – adott a lánynak egy cuppanósat az arcára. – Menjünk ma fel a kilátóhoz! – javasolta.
– Fel? – kérdezte Zoé.
– Jaj, kis szuszogósom, kocsival megyünk!
– Jó, akkor benne vagyok – nevettek együtt.
A tavaszi napsütés beragyogta a természetet, de egy kicsit hűvös szél fújt még a hegy tetején a kilátónál. Szorosan ölelkeztek, úgy sétáltak egy keveset a korlát mentén és nézték a messzeséget.
– Milyen békés és nyugodt a természet, és milyen jó volt most ez a lelkemnek – mondta Zoli a távolba révedve.
– Igen, én is ezt érzem, kár, hogy máris elmegyünk!
– Tervezhettünk volna több napot is, de a barátainkkal, a családdal még szeretnék egy kis időt tölteni, főleg a kisfiammal. Nem lesz könnyű neki megmagyarázni, hogy elmegyek. Arra gondoltam, veszek neki egy játék repülőt és azt mondom neki, hogy egy olyannal repülök el – sóhajtott fájdalmasan. – Visszaúton bemehetnénk abba a nagy játékdiszkontba.
– Jó – mondta Zoé, és befészkelte magát Zoli ölelésébe.
– Olyan nagyon szeretlek! A kora tavaszi erdő illatáról most már mindig te jutsz majd az eszembe – mondta halkan.
Zoé szembefordult vele, meghatódottan, sírástól csillogó szemekkel nézte szerelmét, de nem tudott megszólalni, a Hercege pedig csókokkal szárította le arcáról a könnyeket.
Amikor visszaértek, rendet tettek, lehordták a csomagokat a kocsihoz és dél körül elindultak.
Ahogy megbeszélték, betértek a játékdiszkontba, sikerült kiválasztani egy repülőt, Zoé pedig színes gyurmát vásárolt Barninak. Alig kanyarodtak ki a parkolóból, Zoli édesanyja telefonált, hogy érdeklődjön, mikorra érnek haza, mert vacsorával várja őket.
– Te sosem meséltél még a szüleidről – mondta Zoli, miután letette a telefont.
– Igen, ritkán beszélek róluk, kicsit nehéz – mondta szomorúan. – Csodás gyermekkorom volt, nem szenvedtem hiányt sem szeretetben, sem jólétben, mert apa szép kis vagyont dolgozott össze. Nagyon szerette anyát, azt hiszem, az egész világot a lábai elé akarta rakni, de valami mégsem működött. Anya is szerette őt, ebben biztos vagyok, törődött vele és együtt örültek vagy szomorkodtak az élet dolgain, de valahogy nem tudta kimutatni az érzelmeit úgy, ahogyan azt apu várta volna, ez sokszor szült feszültséget. Apám féltékeny volt, vagy nem is tudom, csak a hiányérzet bukott ki belőle néha. Sokszor volt ingerült, kiabált vele, voltak nagy veszekedéseik, de mindig próbálták ezt a világ elől elrejteni. Éjjelente sokszor hallottam a szobámból, ahogy vitatkoztak. Ettől szomorú voltam, de nagymama mindig felvidított. Velünk élt, és többnyire ő törődött a gyerekekkel. Aztán amikor meghalt nagyi, anya kicsit több időt fordított ránk, én akkor már kamaszodtam, tele voltam kérdésekkel. Sokat beszélgettünk az élet dolgairól, de mindig valami szomorúság sugárzott belőle. Sosem mertem megkérdezni, mi volt az? Talán csak mást szeretett volna az életétől, mint amit apa nyújthatott neki. Nagymama félig francia volt, előkelő famíliából származott, leányintézetben tanulta az illemet kamaszkorában. Szerette a művészeteket, főleg a zenét, sokszor zongorázott nekünk. Az anyám ezt a finomságot örökölte. Apu pedig gazdálkodó családban nőtt fel, fiatal korától fogva keményen dolgozott, később saját lábára állt és mindig jól jövedelmező dolgokba fogott, így lett a lovarda. Sok tehetős lótulajdonos tartotta nálunk a lovait. Volt saját ménese is, ahonnan híres versenylovak kerültek ki, így nagyon sokat keresett a lótenyésztéssel. Szerencsés volt az üzletben, de nem a szerelemben, sokat szenvedhetett szegény, de nem hibáztatom anyát sem, talán csak így hozta nekik a sors.
– Ez valami olyan volt, mint Anni és én, nem azt hoztuk ki egymásból, amitől valaha is felhőtlenül boldogok lehettünk volna együtt, mert annyira különböztünk.
– Talán igen – mondta Zoé halkan, és bólintott. – Apa sikeres üzleteiből van a vagyonom, ami még a testvéreimmel megosztva is elég nagy ahhoz, hogy ne legyenek anyagi gondjaim. Életében is gondot fordított arra, hogy mindenünk meglegyen, és közben megértő volt abban is, hogy mi már más világba születtünk, mások a céljaink. Mindig segített és támogatott minket, ezért volt annyira traumatikus, amikor egyszerre mindketten meghaltak abban a balesetben.
– Így már értem, ahogyan nagymamádról és édesanyádról beszéltél, hogy honnan van ez a női finomság, ami engem is megfogott benned. Folytasd, ne haragudj, hogy félbeszakítottalak!
– Nem baj, nagyjából ennyi. Azt már meséltem, hogy azután mi volt. Örököltük a lovardát, huszonkét évesen fogalmam sem volt, mit kezdjek vele, a testvéreim pedig kiskorúak voltak még. Az ő gyámságukat is nekem kellett felvállalni. Ha nincsenek apu alkalmazottai, és a jobbkeze, János, akkor nem tudtam volna egyedül eladni.
– No és a testvéreid? – nézett rá Zoli kérdőn.
– Kicsit eltávolodtunk, amikor a fővárosba költöztek, az oka, hogy Viktorral voltam, és nem szívelték őt. Ritkán beszélünk azóta, és csak telefonon.
– Értem.
– Aztán belecsöppentem a városi életbe – kanyarodott vissza Zoé a történetéhez –, megvettem a mostani lakásomat, visszamentem a főiskolára, és magam mögött hagytam mindezt. Hát ennyit a családomról.
– Azt hiszem, édesapád határozottsága keveredik benned ezzel a nőies bájjal, ami engem mindennap lenyűgöz.
– Már megint zavarba hozol.
– Mert szeretlek, és örökké foglak, soha nem engedlek ki a karjaimból többé. Ígérem, hogy boldoggá teszlek – mondta Zoli lágy hangon.
– Én is szeretlek, nagyon – hajtotta szerelme vállára a fejét.
– Nézd csak, a távolban már látszanak a toronyházak! Hamarosan hazaérünk – mutatott előre örömmel a férfi.
Zoliéknál lepakoltak, vacsoráztak egy jót, majd átsétáltak a sörözőbe. Az estéjük nagyon jól sikerült a barátaik társaságában.
Másnap Zoé korán ébredt, még fél nyolc sem volt. Felöltözött és lábujjhegyen kiosont a szobából. Éppen taxit akart hívni, hogy hazaugorjon pár holmijáért, de összefutott Laci apuval, aki felajánlotta, hogy szívesen elviszi.
Otthon bepakolt pár dolgot Zoli otthagyott táskájába. Kényelmesebb ruhát vett magára és karjára tett egy pulcsit is. A gardróbban ott lógott a motoros szettje. Mivel a napokban már egyre inkább látta, hogy Zolin kezdenek mutatkozni az elutazása miatti aggodalom jelei, úgy gondolta, hogy a motorozás talán el tudja feledtetni vele a rossz érzéseket. Egy hirtelen ötlettől vezérelve azt is betette.
– Megvárattalak? – mondta lihegve, amikor behuppant Laci apu mellé.
– Engem nem – mosolygott az öreg a bajsza alatt, miközben beindította a kocsit, és kihajtott az utcából.
Amikor belépett a konyhába, Júlia már az ebédhez készülődött.
– Még alszik? – kérdezte.
– Alszik már megint, úgy mondanám. Ahogy elmentél, öt perc múlva kijött álmos fejjel és pánikolt, hogy hová lettél. Mondtam neki, hogy hazaugrottál, de jössz mindjárt, erre visszament a medvebarlangjába. Azt mondta, ébreszd fel, ha megjöttél. Azért a helyedben én később próbálkoznék, még kilenc óra sincs – nevetett harsányan az asszony.
– Jól van, de azért benézek – mondta Zoé.
– Még mellé is bújhatsz, ebédig.
– Talán. Beszélek vele, hogy mi a terve – indult a szoba felé.
Halkan belépett és odament az ágyhoz. Gyengéden megsimította hercege arcát és puszilgatni kezdte. A férfi arcizma megrezzent, majd mosolyogni kezdett.
– Ébren vagy, szerelmem?
– Nem egészen – mondta álomittas hangon Zoli –, de ezt ne hagyd abba!
– Meddig?
– Az idők végezetéig! – majd kinyitotta a szemét, felült, és az ágy háttámlájának támasztotta a hátát.
– Hol járt az én kis csavargóm kora hajnalban? – kérdezte ásítva, és ekkor látta meg a saját táskáját az ajtó mellett. – Az meg mit keres itt, kiraktál tőled?
– Jaj, dehogy! Csak hazaugrottam pár dologért, gondoltam, itt töltjük a hétvégét és kell néhány ruhadarab, ez a táska ott volt kéznél – ugrott fel Zoé, látva Zoli rémült ábrázatát, és mutogatni kezdte mik vannak benne. – Látod, illatszerek, fehérnemű és egyebek.
– Ugrattalak, nincs semmi baj, gyere vissza! Hadd öleljelek meg! – nevette el magát Zoli.
– Au, piszok vagy! Így meg se mutatom, mi van még benne.
– Na mutasd, aztán gyere már ide!
Zoé előhúzta a motoros dzsekit és nadrágot, majd visszaejtette és leült az ágy szélére.
– Motorozni szeretnél? – kérdezte Zoli csodálkozva.
– Gondoltam, hogy a mai napra pont jó program lenne, és szép is az idő, ebéd után hajthatnánk egy kicsit.
– Ez eddig a legjobb ötlet, mert mára úgysem terveztünk mást. Annyira drága vagy, hogy kitalálod, mit szeretnék!
– Akkor ezt meg is beszéltük.
– Anyu már ebédet főz, gondolom.
– Igen, húsleves lesz, meg valami kedvenced, amihez jó a saláta is. Azt mondta, mindketten szeretni fogjuk.
– Akkor a reggelihez már késő.
– Kávét azért ihatunk. Behozom neked – pattant fel.
Júlia még mindig a konyhában serénykedett.
– Készítenék kávét Zozinak – mondta Zoé –, csak segíts a kávégép kezelésben. Jobb, ha megtanulom, mert most beszéltük meg, hogy maradunk egész hétvégére. Ugye nem gond?
– Jaj, dehogy, kicsi lány! Nagyon örülök nektek – majd odafordult a kávéfőzőhöz, és mindent megmutatott neki.
– Várj csak, kenjünk neki még egy vajas-mézes pirítóst is, az ebéd még odébb lesz, kell egy kis energia, te is kérsz?
– Igen – mondta Zoé és nekilátott a reggeli készítésnek, majd bevitte Zolinak.
– Na, kész vagy? – lépett a szobába, és letette a tálcát. Zoli épp ruhátlanul állt a fiókos szekrény előtt és alsóneműt keresett, frissen borotválva, illatosan és kócosan,
– Annyira szexi vagy! – lépett oda hozzá Zoé és gyengéden beleharapott az állába. Szenvedélyük fellángolt, és rövid ideig tartó forró csókban forrtak össze. Zoé lába véletlenül elakadt az asztalon lévő tálcába, és a csörömpölés miatt ijedten ugrottak fel. Szerencsére semmi nem borult ki.
– Hoztál nekem reggelit? – nézett a tálcára, majd felült és jóízűen enni kezdett. – Köszönöm, Édes! Szeretem a vajas-mézes pirítóst kávéval.
– Anyukád súgott – kuncogott Zoé.
– Gondoltam. Na, add ide a kis csacsogó szádat, hadd adjak egy mézes csókot!
A felébredő vágyat most már semmi sem állíthatta meg, és amikor már kielégülten hevertek egymás mellett, Zoli megcsókolta szerelme homlokát, felült az ágy szélére és nagyot sóhajtva szólalt meg:
– Fel kell hívnom Annit, hogy holnap elhoznám a gyereket.
– Kimenjek, amíg beszéltek?
– Miért mennél? Már abszolút tudunk tárgyilagosan kommunikálni, semmi feszültség. – Kikereste a telefonból Anni számát és hívni kezdte.
Gyorsan megbeszélte vele a másnapi programot.
– Hát ez tényleg hűvösen udvarias társalgás volt, én mégis kihallottam egy kis féltékenységet a hangjából, miután a nevemet említetted – mondta Zoé.
– Igazán? – hitetlenkedett Zoli.
– Ühüm.
– Lehet, de ő nem akart egy ilyen szenzációs pasival lenni, akkor most már ne pedálozzon! – nevette el Zoli a témát.
– Imádom az egészséges önbizalmadat!
– Ez örömteli – grimaszolt Zoli vidáman. – Még ebéd előtt vissza kellene vinnünk a bérelt kocsit, velem jössz?
– Hát persze. Most?
– Igen. Itt van nem messze a szalon, hazasétálunk utána.
Ebéd után kicsit pihentek, majd felöltötték a motoros ruhájukat és elindultak. Zoé, amikor mögötte ült, nem látta hercege arcát, de tudta, hogy boldog, a rezgéseit mindig átérezte. Ő még félt kicsit, de tudta, hogy szerelme vigyáz rá, és soha nem kockáztatná a biztonságukat.
Körbementek a várost elkerülő gyűrűn és félúton megálltak egy kicsit a tónál. Leállították a motort és levették a sisakot. Zoli félig ülő helyzetben a motorra támaszkodott és maga elé húzva hátulról átölelte Zoét, így nézték a tavat. A nap már laposan sütött, vöröses fénnyel tükröződött a tó fodrozódó vize által megtörve. Sirályok vijjogtak, a szél halkan süvített a fák között, az ébredező természet hangjai éteri hangulatot teremtettek. Sokáig nem szólaltak meg.
– Nem tudom, milyen a mennyország, de úgy érzem, hogy ott lenni valami olyan érzés, mint az, amikor a karjaimban tarthatlak a naplementében – törte meg a csendet Zoli.
Zoé szembefordult vele és megcsókolta, majd mellkasára hajtotta a fejét és sokáig álltak így egymás karjaiban.
– Menjünk, szerelmem! – mondta kicsit később Zoli, mintha álomból ébredne.
Hat óra körül értek haza, még épp sötétedés előtt. Megvacsoráztak, kicsit beszélgettek a családdal és bementek a szobába.
– Egyre jobban érzem magam itt nálad – szólalt meg Zoé. – A legjobb az, hogy veled vagyok.
– Engem pedig soha, semmi nem tett még ennyire boldoggá, mint az, hogy velem vagy – suttogta Zoli és közelebb hajolt szerelméhez, hogy lágy csókokkal halmozza el a nyakát és a halántékát, majd a szájánál hosszan elidőzött.
Gyengéden a karjába vette és elvitte az ágyig, miközben nem hagyta abba a csókok osztogatását.
Jóval később csendben feküdtek, élvezték egymás csupasz testét. Zoé szerelme vállgödrébe hajtott fejjel elfészkelte magát, mutatóujjával nyolcasokat rajzolt Zoli mellkasára, és néha cirógatta a kedvenc szőrpamacsát a köldöke felett.
– Jó lenne mindig így, nem gondolni semmire – sóhajtott Zoli –, csak az örömöknek élni. Te, a kisfiam, szerelem, szex, család, barátok és motorozás.
– Pont valami ilyesmiről beszélgettem anyukáddal, amikor a kertben voltatok Laci apuval. Most minden olyan jó, idilli és örömteli, de ezt most azért tesszük, mert elmész. Olyan ez, mint a halálraítélteknek az utolsó kívánság.
– Jaj, kicsim! Ne így fogd fel! – hunyta le egy pillanatra a szemét Zoli.
– Nagyon félek ettől a tizenkét hónaptól, olyan megfoghatatlan, mert nem tudom, milyen lesz, mit teszek majd nélküled ezután a pár hét boldogság után. Teljesen átalakítottad az életemet, nélküled szörnyen üres lesz minden, sok dolog értelmét veszti és nehéz lesz várni.
– Találj új értelmet az életednek, tűzz ki célokat. Például mondtad, hogy egy kicsit javítasz a kondíciódon, vagy vegyél egy kutyát, jó társ tud lenni. Nekünk volt egy dobermann lányunk, Zara. Sajnos nemrég el kellett engednünk, nagyon idős volt és beteg. Mondtam anyuéknak, hogy hozzunk egy másikat egy menhelyről, de azt mondták, Zarát nem tudja más kutya pótolni, és már idősek is, hogy gondozzák. Nekem viszont hiányzik, de csak magamnak nem vennék. Persze Barni is imádná, de most olyan képlékeny az életem. Ha viszont neked lenne, akkor biztosan besegítenének, és ha visszajövök, együtt gondozzuk majd.
– Gondolkodom rajta, szerelmem, azt hiszem, én is szeretnék egy kutyát – mondta Zoé.
Zoli a mellkasára húzta.
– Kérlek, ne búslakodj! Olyan nagyon szeretlek, rossz még rágondolnom is, hogy valami nyomja a kicsi szívedet. Még soha, egyetlen nő sem volt nekem ennyire fontos. Nem is tudod, hogy mennyit jelentesz nekem.
– Látom és érzem, csak néha nem akarom elhinni, hogy pont én vagyok valakinek ennyire fontos, és persze én is hasonlóképp érzek irántad. Nap mint nap azzal ébredek, vajon ez nem csak egy álom? … És amikor kinyitom a szemem és ott szuszogsz mellettem, a világom visszaáll a tengelyére, de ha távol leszel majd… Awww! – sóhajtott egy nagyot Zoé.
– Volt egy dal, gimis koromban nagy kedvencem volt. Kimnowaktól a Gyémánt. Emlékszel? – ült fel Zoli hirtelen.
– Halványan – bólintott Zoé.
– Az a dal most annyira ide illik, megvan nekem valahol CD-n, várj, megkeresem! – Kiugrott az ágyból és lázasan keresgélni kezdett egy fiókban. – Itt van! – Betette a lemezt a lejátszóba, visszament az ágyba és elindította a távirányítóval. Kellemes zene csendült fel. Zoli lágyan énekelni kezdte a dalt Zoé fülébe, ő pedig áhítattal hallgatta szerelme simogató hangját. Sokáig meg sem tudott szólalni.
– Ez gyönyörű volt, Kincs. Lehet ezt az érzelmet még tovább fokozni?
– Nem tudom, de ez a ragyogás a szemedben mindent megér. „…Csak te ragyogsz még, gyönyörű kincsem…” – idézte Zoli a dalt halkan. – Nagyon szeretlek! – majd lekapcsolta a zenét és szorosabban megölelte. – Most próbáljunk aludni, nem lesz könnyű napunk Barnival holnap. Fel vagy készülve a kérdések özönére?
– Igyekszem majd, hiszen annyira okos és édes gyerek – suttogott még mindig megilletődve.
Zoé – mint általában – megint korábban ébredt. Nem mozdult, hogy ne zavarja szerelmét. Nehezen dolgozta fel, ami este történt. Sohasem gondolta, hogy valaha egy férfi szerelmét így élheti meg, de abban biztos volt, hogy Zoli őszintén szereti. Eközben hercege mocorogni kezdett, és kicsit közelebb húzta magához.
– Ne menj messzire, édes! – motyogta félálomban.
– Hamarosan ébrednünk kell!
– Mindjárt csörömpöl, ne félj! – mormogott Zoli.
– Nem félek – kuncogott halkan.
– Te mit nevetsz? – mosolyodott el még mindig csukott szemmel.
– Csak azt, hogy olyan vicces, ahogyan ébredsz.
– Mi benne a vicces?
– Hogy olyan nehezen.
– Ez igaz, de ha csacsogsz nekem még egy kicsit, akkor könnyebb lesz. – Megcsókolta a homlokán, majd a mobiltelefon is berregni kezdett. – Hogy mennyire utálom ezt a hangot! A csacsogásod jobb volt – nyögött fel Zoli.
– Azt kellene ébresztőhangnak beállítanod!
– Jó ötlet – nevettek együtt.
– Akkor innentől fél óra? – kérdezte Zoé.
– Aha, kábé, de gyere már ide! Mondtam már, hogy mennyire imádom, ha karjaimban vagy, amikor felébredek? – fordult meg Zoli, és lágy csókot adott az arcára.
– Igen, mondtad, legalább százszor – cuppantott egyet ő is –, és pont ezen gondolkodtam, hogy ez velünk mindig így lesz?
– Mire gondolsz?
– Hogy ekkora lángon égünk majd mindig? Velem még sosem esett meg.
– Velem sem volt ilyen még soha, úgyhogy nem tudom – mosolyodott el Zoli és még szorosabban ölelte át.
– Aztán megnyugtattam magam, hogy nem is kell most ezen agyalni, csak megélni – mondta Zoé távolba révedve.
– Nagyon egyetértek, Drága!
– Nem igazán tudok már ágyban maradni. Kimegyek kávét készíteni, pirítóssal, mert sajnos most muffin nincs.
– Jól van kis nyüzsgőm, akkor pirítóssal kérem.
Zoé kiment, de a konyha üres volt. Gyorsan összedobta a reggelit és visszament a szobába. Zoli már felült az ágyban.
– Látom egy fokozattal már közelebb vagy az éber állapothoz.
– Igen, köszönöm! Ez már a harmadik nap.
– Milyen harmadik nap?
– Hogy reggelit készítesz nekem és ágyba hozod – lágyult el Zoli tekintette, ahogy figyelte őt, amint leteszi a tálcát.
– Ne szokd meg nagyon, a hétköznapokon stresszes vagyok reggel a készülődés miatt – kuncogott és odaült mellé az ágy szélére.
– Akkor majd én hozom neked – simította meg Zoli az arcát gyengéden.
– Jó… – Inkább nem mondta ki, amit érez, hogy azokra a hétköznapokra egy évet kell várniuk. – Anyukádék nincsenek itthon, lehet, hogy vásárolni mentek.
– Meglehet, majd előkerülnek – ült fel Zoli, majd a fürdőszobába ment.
Amikor elkészült, hívta Lacit, hogy szállítsa el őket Zoé lakásához, felveszik a kocsiját, és onnan mennek Barniért.
Hamarosan összekapták magukat, és épp igyekeztek a taxihoz, amikor a szülők befutottak nagy szatyrokkal. Zoli eléjük ment és elvette a csomagokat az anyukájától.
– Látom, hogy az egész századot meghívhatnám grillezni. Vettetek még pár dolgot, ugye? – nevetett, miközben becipelte a szatyrokat a konyhába.
– Egész hétre vásároltunk. Ha már itt vagytok.
– Ma este nem maradunk már, de a hét második felétől itt leszünk veletek – puszilta meg az anyukája feje búbját Zoli.
– Jól van, várunk benneteket – pofozta meg lágyan a fia arcát.
Amikor Zoli becsengetett Anniékhoz, Barni nyitott ajtót. Zoli csodálkozott, hogy ki tudta nyitni az ajtót.
– Hú, de ügyes vagy! Mekkorát nőttél, amióta legutóbb láttalak! – viccelt a fiával, majd felemelte a gyereket, aki azonnal átölelte a nyakát és megszorította, Anni csak mosolygott rájuk szeretettel.
– Elkészültél? Mehetünk?
– Elmegyünk az állatkertbe? – kezdte a gyerek, figyelmen kívül hagyva a számára nem fontos témát.
– Most nem, a múltkor ott voltunk, most nagymami vár minket.
– Hintázhatok mamáéknál?
– Amennyit csak akarsz, de menjünk, mert Zoé vár a kocsiban.
Egy pillanatra Annival elkapták egymás tekintetét, de szélsebesen félrenéztek mindketten.
– Tettem be játszós ruhát, gondolom, benne lesz mindenben a kertben, de nincs még túl meleg, ne üljön sokat a homokozóban – sorolta Anni az intelmeket, és odaadta Barni hátizsákját.
– Ügyelünk mindenre – mondta Zoli. – Akkor öt-hat között jövünk. Köszönj szépen anyának! – tette le a kezéből a kiskópét.
Barni visszament az anyukájához és átölelte a lábát.
– Szia anya!
– Érezzétek jól magatokat – hajolt le hozzá és adott egy puszit a fiának.
Amikor leértek és kiléptek a kapun, Barni szaladt a kocsiig, mert meglátta, hogy ki áll mellette. Az ő lábát is átölelte, Zoé pedig felemelte, hogy puszit adjon neki.
– Szia kislegény, hogy vagy?
– Én már nagy vagyok.
– Igeeen? – kérdezett vissza viccesen.
– Képzeld, ő nyitott nekem ajtót – mondta Zoli büszkén.
– Hú, az szuper – lelkendezett Zoé és ahogy megfordult, látta, hogy valaki integet az egyik erkélyről.
– Nézd, Barni, integetnek neked! – mutatott oda.
– Szia anyaaa! – kalimpált a gyerek a kis kezével, Zoé és Zoli pedig jelentőségteljesen összenézett.
– Na nyomjuk a pedálokat! – mondta végül a fiának, amikor beszálltak a kocsiba.
Zoliéknál egy csodás napot töltöttek. Barni mindenki szívébe örömet hozott élénkségével, a kifogyhatatlan kíváncsiságával és szeretetével. Annyira belefeledkeztek a játékba, hogy csak késő délután indultak Anniékhoz.
Már félúton jártak, amikor Zoli megszólalt.
– Feljössz velünk? – fordult Zoéhoz.
– Én nem bánom, de Anni mit mond?
– Szerintem túléli – nézett rá Zoli.
– Jó, akkor megyek.
– Barni viszi a virágot, te fogod a kezét és másik kezedben a gyurma művészetet. Elég vicces lenne, ha virággal a kezedben lépnél be hozzájuk – nevette el magát Zoli.
– Alighanem.
– Én pedig viszem a gyerekülést.
– Akkor ezt megszervezted, mint mindig – nevetett Zoé, és hercege csak bólintott.
Hamar megérkeztek, felmentek a lifttel, és becsengettek. Anni nyitott ajtót, elöl állt Zoé a gyerekkel, mögöttük pedig Zoltán.
– Sziasztok! – szólt Anni meglepetten.
– Barni, add oda a virágot! – szólt az apukája, a kisfiú pedig felemelte.
– Köszönöm, kicsim! Miért kaptam?
– Hát mert nyílnak a kertben és szedtünk a mamának is, a gyerek pedig gondolt rád – magyarázta az apja a gyerek helyett.
– Rendben, értem, csak megleptetek. Köszönöm, mindjárt vízbe teszem!… És ez? – nézte a gyurma figurákat.
– Zoé csinálta a napocskát, én pedig ezeket, meg a csigát is ketten – sorolta a gyerek lelkesen.
– Ügyesek vagytok, nagyon szép, majd kitesszük a szobádban, de most búcsúzz el és irány a fürdőszoba!
Zoli letette a pakkját a földre, felkapta a gyereket, aki megszorította a nyakát még egyszer.
– Szeretlek, apa!
– Én is szeretlek kisfiam! Adj egy puszit Zoénak is! – A gyerek áthajolt az apja karjából és megölelte, puszilta Zoét is, majd Zoli letette.
– Na nyomás! – mondta az anyukája. – Vedd le a ruháidat, a vizet mindjárt megcsináljuk.
– Ne haragudj, be sem tudtam mutatkozni, Váradi Zoé vagyok – nyújtotta Anni felé a kezét.
– Zentai Anna. Barni már mesélt rólad, nagy rajongód – mosolygott.
– Köszi, ennek örülök, nagyon okos és édes gyerek, de megyünk is, Barni már vár téged.
– Igen – mondta Anni és Zolihoz fordult. – Mikorra tervezel még vele?
– Elmennék érte a bölcsibe csütörtökön, kiviszem a tóhoz madarakat etetni, de vacsira hazahozom, meg még szombaton, egy ilyen reggeltől estig napot tervezünk, vasárnap már készülnöm kell, hétfőn reggel utazom.
– Rendben, semmi akadálya.
– Ha változik, hívlak.
– Jó, de most mennem kell, ne haragudjatok! – intett Anni a fürdőszoba felé.
– Persze, szép estét! – köszöntek el.
Amikor beszálltak az autóba, összenevettek.
– Na megvolt a nagy találkozás. Hogy viselted, Édes? – kérdezte Zoli
– Semmilyen rossz érzésem nincs, Anni kedves volt és udvarias, olyan normális.
– Mondtam neked, hogy intelligens nő, és nagyon jó anya, egy szavam nem lehet. Csak nem jöttem be neki.
– Ez így nem igaz, ha nem jöttél volna be neki, akkor most nem lenne egy szuper srácotok.
– Igen, de végül is valami miatt eltávolodtunk, talán sosem tudom meg, miért. Mert sosem beszéltük meg, most meg már nem is fontos.
– Azért mélyen legbelül nyomja a lelkedet? – nézett rá Zoé.
– Talán, egy kicsit, ühüm – bólintott Zoli.
– Nagyon szerelmesek voltatok?
– Hm. Így utólag már nem is tudom, de végül is igen, szerelmesek voltunk, és amikor megtudtuk, hogy babát vár, én nagyon boldog voltam. Hogy ő mit érzett, azt nem tudom, ahogy mondtam Anni szinte sosem beszélt az érzéseiről, nagyon zárkózott érzelmi dolgokban. Azt hiszem, voltak jó hónapjaink, de sosem volt olyan jó, mint veled, mi képesek vagyunk kinyílni egymásnak maximálisan és őszintén. Már mondtam, hogy ezt még sosem életem meg így senkivel, mert veled minden más, minden olyan jó. Nagyon szeretlek! Ezzel kapcsolatban, még szeretnék mondani valamit, ami tegnap fogalmazódott meg bennem.
– Olyan drága vagy – simította meg Zoé szerelme arcát lágyan.
– Édes otthon! – lelkendezett Zoé, amikor beértek a lakásba. – Olyan, mintha száz éve nem lettem volna itt. Ki kell nyitni kicsit a teraszajtót friss levegőért.
– Oké, nyitom – ajánlkozott Zoli.
– Megmelegítsem a levest, amit anyukád csomagolt, együnk most, vagy majd a fürdő után?
– Lesz kedvünk még utána? – nézett viccesen grimaszolva Zoli.
– Valószínű nem, mert a levendulától el fogunk álmosodni.
– Na meg egymást is ellazítjuk – mosolygott Zoli, és magához húzta szerelmét, hogy megcsókolja.
– Azután pedig feltételezem, hogy őkelme harminc másodpercen belül elalszik, rögtön, ahogy a bőre lepedőt ért.
– Az is meglehet – mosolygott Zoli –, bár van, amivel ébren tartható vagyok.
– Vajon mi lehet az? – emelte az égre a szemét. – Na akkor melegítem a levest, gyere, ülj le!
Evés után Zoé felállt és kinyitotta a borhűtőt.
– Volt itt egy üveg pezsgő. Meg is van, megigyuk?
– Jó ötlet.
– Sőt van néhány teamécsesem is, beleteszem poharakba, így igazán spirituális ellazulás lesz. Ellestem valakitől – kacsintott –, már csak az eper hiányzik.
– Valahogy túléljük, hogy az most nincs – nevetett Zoli.
– Na, menjünk! Már egészen izgatott vagyok, hogy mit szeretnél mondani.
Zoé bement a fürdőszobába, elkészítette a fürdőt és levetkőzött, Zoli pedig követte. Belecsobbantak a vízbe, és egymást ölelve leültek.
– Már mióta vágytam erre a pillanatra – sóhajtott mélyet Zoli, és belecsókolt szerelme nyakába.
– Te valamiről beszélgetni akartál, nem? – fordult félig hátra Zoé.
– Igen, és mielőtt belemerülnénk a testi örömökbe, elmondom.
– Ne csigázz kérlek!
– Ne félj, kicsim! Semmi olyan, amitől tartanod kellene! Nos, azon az estén szerettem volna elmondani, amikor énekeltem neked. Emlékszel?
– Lehet azt elfelejteni? – bújt még szorosabban Zoli ölelésébe.
– Csak akkor olyan meghitt lett a hangulatunk, hogy a szavak már nem jöttek, és el is pilledtünk. Szóval azt mondtad akkor, hogy „el sem tudod hinni, hogy valakinek pont te vagy ennyire fontos”, vagy valami ilyesmit.
– Igen.
– Nos, voltak nők az életemben – kezdett bele Zoli –, bár félénk voltam, vagy szégyenlős, ahogy te nevezted, de a vérem hajtott, mert a libidóm mindig erős volt.
– A hormonok – bólintott Zoé.
– Igen, azok – mosolyodott el hercege. – Nos, nem tudom hánnyal kerültem kapcsolatba életem során, voltak páran, köztük felejthetőek is, de volt olyan is néhány, aki végül nyomot hagyott bennem. Mint például az első nagy szerelem meg Anni, és még néhányuk, de nem voltak sokan, rájuk szívesen emlékezem, de azt még sohasem éreztem senkivel sem, mint amit veled. Amikor szeretkezünk, nem csak a testem elégül ki, hanem a lelkem is, egy olyan euforikus állapotba kerülök, ami sokáig a hatása alatt tart. Veled egyszerűen nem elég egy háromperces szex, mert el kell merülnöm benned, az hajt, és el is merülök. Szinte egyé válunk, nincs éles kontúr a lelkünk között, te vagy én és én vagyok te. Olyankor érzem, hogy nem tudnék már nélküled létezni. Olyan vagy nekem, mint a lélegzetvétel, egyszerűen szükségem van rád. Tudom ennek ellentmond az, hogy annyira ragaszkodtam hozzá, hogy elmenjek, de ez nem egy olyan dolog, ami térben vagy időben értelmezhető. Te akkor és ott is velem leszel, bennem leszel, amikor távol leszek. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem fogom hiányolni a fizikai közelséged, de mégis megnyugvással tölt el, hogy összetartozunk. Attól a pillanattól fogva szeretlek, hogy megláttalak Charlie-nál, ez mostanában tudatosult bennem, és az első alkalom óta érzem ezt az eufóriát minden szeretkezésünk után. Azt hiszem, ilyen találkozás csak egyszer történik az életben, és én szerencsés vagyok, hogy nekem megadatott, hogy rád találtam.
– Ó, Kincs! – suttogott Zoé. – Ezt szebben nem is mondhattad volna! Én csak egyszerű szavakkal tudom kifejezni, hogy az életemnél is jobban szeretlek. Megígérem, hogy erős leszek, miattad, érted, a jövőnkért, bár borzalmasan félek a hiány fájdalmától, ami addig lesz, amíg nem leszel velem újra, mert annyira ismeretlen dolog ez nekem, hogy megrémít.
– Majd megtanulod kezelni, hisz annyira okos és erős nő vagy, csípőből megoldasz mindent, természetesen és bájosan. Minden barátom és ismerősöm, sőt az anyám is azt mondta, hogy csodálatos teremtés vagy. Pedig a fiús anyák, ha anyósok lesznek…
– Na igen – nevetett végül Zoé, kicsit felszabadulva a megilletődöttségből.
– Felbontom a pezsgőt – szólalt meg Zoli –, ehhez a pillanathoz pont illik, hogy koccintsunk.
Öntött mindkettőjüknek, megitták, majd még egy-egy pohárral, aztán Zoé megfordult és szenvedélyesen elmerültek egymásban, átadták magukat a testi örömöknek. Amikor megnyugodtak, Zoé szerelme mellkasára hajtotta a fejét.
– Lehet, elalszom én is, mint Barni, olyan jó itt, mert biztonságban érzem magam.
– Mindig vigyázni fogok rád, megígérem – suttogta Zoli a fülébe.
– Tudom – válaszolta halkan.
Zoé reggel korábban ébredt, mint mindig. Látta, hogy a telefonján villog az üzenetjelző. Zoltántól jött sms.
Amikor a karjaimban vagy, a szerelem itt van velünk. Ősi nyelven beszél.
A teremtés kívánsága válik valóra, amikor minden nap veled kezdődik.
Van egy világ, ahonnan mindannyian jövünk, de e világban olvadunk össze.
Csak fogd meg a kezem és hamarosan ott vagyunk. Valahogy odajutunk, ahová tartunk. xoxo Z
Zoé szeretettel a szívében mosolygott. Vajon mikor írta meg, és küldte el? Nem is számít.
Kicsit már hiányoztak a szívzuhogások, azok a szívhez szóló üzenetek, amiket nap mint nap kapott Zolitól, de lévén, hogy szinte mindig együtt voltak a napokban, nem is volt talán annyira aktuális. Ez viszont most nagyon illett a hangulatához, a hangulathoz, amivel tegnap éjjel aludtak el. Óvatosan kibontakozott hercege karjából, aki még mélyen aludt. Mindig hosszan nézte őt ilyenkor, mert nyugalom és béke honolt az arcán, nagyon szép volt. Áldottnak érezte magát, hogy ennek a csodálatos férfinek a szíve érte dobog, és ennek nap mint nap tanúbizonyságát adja.