Már említettem a kalandvágyam, ami mindig erős volt bennem. Amikor azt láttam, hogy bármennyire szeretem a hazámat, az nem szeret engem annyira, hogy boldoguljak benne, akkor elhatároztam, hogy megnézem, milyen az élet más helyeken.
Rögtön a legnagyobb falatot akartam bekebelezni, irány a tengerentúl, fedezzük fel Amerikát! Addig gyűjtögettem a pénzem, míg végül kifutott egy repülőjegyet New York-ba. Ah! A város mindig lenyűgözött, a monumentális és érdekes épületek, a World Trade Centre, – bizony jártam a tetején, egy évvel a 911 előtt –, aztán az Empire State Building, a Wall Street, a parkok, például a Cetral-Park, múzeumok, és üzletek. A hangok, a nyüzsgés lételememmé vált, együtt hömpölyögtem a tömeggel a 42. utcán a Port Authority-től a Time Square-ig, annyira elragadott, hogy egyszer felvettem az „utcahangot” egy diktafonnal, a mai napig megvan a felvétel, a buszok ajtajának sziszegő hangja, a sárga taxik tülkölése, a mentő és rendőrautók szirénái, az utcai zenészek dallamai, mindezek keveréke, euforikusan hatott rám. Sajnos audio kazettán van, így már nem tudom lejátszani, de az emlék az érzés örökre bennem maradt. I Love New York!
Már innen is tettem nagyobb kirándulásokat, például Washington DC-be, Philadelphia-ba, Baltimore-ba, majd A Niagara vízesés amerikai és kanadai oldalához egyaránt, és beugrottunk a barátaimmal Torontóba (Kanada). Itt összefutottunk egy sötét bőrű, afrikai sráccal, aki a parkolóőr volt a Tűtoronynál (CN Tower), és magyarul szólt hozzánk. A döbbenetünk után kikérdeztük, hogyan lehet ez? Elmesélte, hogy kis országunkban tanult gyógyszerésznek, de Kanadában, nem fogadták el a diplomáját, így most különbözeti vizsgákat tesz, de addig is meg kell élnie valamiből. Kicsi a világ ugye? Közhely, de igaz.
Innen Oklahoma City-be vezetett az utam, hát az egy dög unalom hely, lapos, csendes farmer város, mint ahogy az egész Oklahoma állam, viszont van két előnye, nagyon olcsó ott az élet, és az USA kellős közepén helyezkedik el, így további néhány, fontos hely könnyen elérhetővé vált, lehetett kirándulásokat tenni újra, például: Dallas-ba, a Grand Canyon-hoz és Las Vegas-ba. Természetesen éltem a lehetőséggel.
Amikor 2003-ban úgy terveztem, hogy végleg haza térek, jött egy újabb lehetőség, hogy Los Angelesben tölthetek egy évet egy családnál, természetesen nem hagytam ki, következő évben újra kiutaztam. Velük is eljutottam pár nevezetes helyre az Egyesült Államokban. Például Sedona-ba, ami az indiánok szerint spirituális hely, az alsó és a felső világ átjárója ott található, és ha már Arizonában jártam, ellátogattam másodjára is a A Grand Canyon-hoz.
2005 ben tértem haza, akkor ismerkedtem meg Szabival (aki később a férjem lett), hamarosan össze is költöztünk, ő nagyon szorgalmazta, hogy menjünk el valahová Magyarországról, mert az alap szintű megélhetésünket, csak úgy tudtuk biztosítani, ha mindketten extrém sokat dolgoztunk, szinte sosem láttuk egymást. Így még annak az évnek a végén, szerencsét próbáltunk Angliában. Először Colchester város közelében, Essex tartományban telepedtünk le, az az egy apró kis tengerparti városkában, a neve Brightlingsea, annyira pici volt, hogy nem kellett 15 perc, hogy egyik határától elgyalogolj a másikig, de tengerparton épült, ami nekünk csoda számba ment, mert ott láttuk meg életünkben először a tengert. Innen utaztunk fel Londonba egyszer, sajnos csak egy napot töltöttünk ott, így csak néhány dolgot láttunk a királyi palota – Buckingham Palace, a Tower of London híd és a Big Ben után láttuk London Eyes-t, de sajnos az idő rövidsége miatt máshová nem látogattunk el.
Később átköltöztünk Dél-Nyugatra, Dorset tartomány Bournemouth nevű városába, és ott éltünk majdnem 14 évet. A lakásunk pár lépésre volt egy másik várostól, a neve Christchurch. Ha kutyasétára mentünk az Avon folyó körül, és átkeltünk az Ilford bridge-en oda lyukadtunk ki, lévén, hogy a két város össze volt nőve. Itt a közelben még volt néhány hely, amiket érdemes volt látni a South-Coast-on. Poole, Southbourn, Southampton, ellátogattunk az Isle of Wight-ra, a Durdle Door-hoz, és az Old Harry Rocks-hoz, amelyek csodálatos sziklaképződmények, és végül de nem utolsó sorban megcsodálhattuk Dover fehér szikláit, mindig amikor visszatértünk a kontinensről. A tizedik házassági évfordulónkat pedig Cornwall-ban töltöttük, az egyik legszebb helye a Nagy-Britanniának, a West-Coast, igaz épp az évszázad vihara tombolt ottlétünkkor, de a hely szépsége még így is elragadott bennünket. Mert, amikor az időjárás engedte kirándultunk Boscastle városkába, ami egy kedves kis ékszerdoboz, majd a Sandymouth Beach-re, Bude-ba és Tintagel Kastélyhoz. Még meg kell említenem, hogy a 2018-as választásokra ismét Londonba utaztam, nagyon bíztam a változásban, mert a tenger is cseppekből áll, de a vágyam nem teljesült.
Hazalátogatásaink során többnyire mindig autóval jöttünk, lévén, hogy néha három kutyussal utaztunk. Sosem siettünk, így mindig célba vettünk egy-egy nevezetes európai várost. Az első Párizs volt (akkor még kutyák nélkül), és igazából ez lett a nászutunk, mert pár hónappal a házasságkötésünk után járunk ott. Természetesen első utunk az Eiffel torony-hoz vezetett. Egy vicces történetünk is van onnan. Láttunk nagyon gyorsan futó fekete srácokat, akik egyszer az egyik irányban szaladtak, majd rövidesen az ellenkezőbe, azt hittük valami atlétikai edzés folyik, mert épp a pekingi olimpia idejére esett ottlétünk. Később kiderült, hogy illegális szuvenír árusok, akik a rendőrök elől szaladnak, mindenki jót nevetett rajtuk. A toronytól átsétáltunk Paris Royal Palace et Garden-hez, ahol a Musée du Louvre is található, aztán végig sétáltunk a Champs-Élysées-n, a Immeuble (székház) Louis Vuitton mellett, betértünk egy parfümériába, ahol igazi párizsi hangulatban, tökéletes kiszolgálást kaptunk, és jó sok Eurót ott hagytunk. Majd elgyalogoltunk egészen az Arc de Triomphe, az az Diadalívig, majd fáradtan tértünk vissza a szállásunkra.
Következő nap pedig a Montmartre hegyre gyalogoltunk fel, megnéztük du Sacré-Cœur de Montmartre-t (Szent szív bazilikát), a hangulatos kis kávéházak teraszán, a színes napernyők alatt frissítőt iszogattunk, és élveztük a macskaköves utcákon alkotó utcai festők színes látványát. Lélegzet elállító kilátás nyílt a magasból a városra, ahol az öreg hölgy, Eiffel torony, elegánsan magaslott az épületek fölé. Később, még aznap délután a Szajna partján sétálgattunk, érintve a híres hidakat, például a világ egyik legelegánsabbikát, a Pont Alexandre III.-t az az III. Sándor Hídját, és a Pont des Arts – t, ami a szerelmeseké, akik frigyük megpecsételéseként lakatokat helyeznek el a korlátján. Innen már csak egy állomás volt hátra a híres Notre Dame, a bejáratával szembeni padon ücsörögve lenyűgözve néztük az világörökség egyik legcsodálatosabb épületét. Egy dolog azonban kimaradt, nem láttuk a Moulin Rouge-t, mert az esti program lett volna, de a napi tíz kilométeres séták után, csak feltett lábakkal pihegtünk a hotelben, az élmények azért még ezt is megérték..
A következő európai körutunk fő állomása Prága lett, a lenyűgöző óváros történelmi, és a peremkerületek szocreál stílusának ellentmondása meglepetésként hatott ránk, de élveztük, még így is. Bár leginkább turista társaink bennünket élveztek a három Francia buldoggal, a japánok csacsogva fényképeztek minket a főtéren, a pincérek a kávézó teraszán legelőször a kutyusokat kínálták meg vízzel, a meleg nyári időjárás miatt, és mindenkinek volt hozzánk egy jó szava, vagy mosolya.
Igaz, az nem egy hazautazás során történt de 2014-ben átmentünk Bournemouth-ból Aachen-be (Németországba), egy kutyás-találkozóra, ahol FB-on megismert bulldogos barátokkal szerveztünk programokat. A tucatnyi denevérfűlü együtt óriási móka volt.
Harmadjára is Németország volt a cél, a Feketeerdőben foglaltunk pár napra szállást, de előtte megszálltunk Frankfurtban, azután pedig meglátogattuk egy bulldogos barátnőnket, Stuttgart-tól nem messze, egy mesés vidéki környezetben, nagy sétát tettünk az erdőben a kutyusokkal. Aztán Graffenhausen következett, ahol megtalálható a Feketeerdő Klinika épülete és a Brinkmann-ház, a híres német sorozatból.
A következő utunk Svájcon keresztül Ausztriába vezetett. Tirol egyszerűen olyan volt nekem, mintha haza értem volna, az élénk kék ég, a zöld mezők és havas hegycsúcsok látványa, egyszerűen lenyűgözött. Sajnos az első éjszaka utáni reggelen rossz hírt kaptam otthonról, így sietve kellett haza indulnunk, de még így is meg tudtuk nézni az orvos házát a Wildermieming-ben a Hegyidoktor sorozatból, ami szintén nagy kedvencünk. Érdekessége, hogy a sorozatban Sonnerstein a neve a településnek, de a filmkockákon felvillanó templom és a kis posta épületről felismertük. Viszont Bécs már sajnos kimaradt.
Aztán 2018-ban hazaköltöztünk és élveztük a napsütést a ködös Albinon depresszív hangulata után, a mézédes gyümölcsöket és a jó vidéki levegőt, de hamar kiderült, hogy a mi kis hazánk még mindig nem az a hely, ahol boldogan élhetünk, mert a megélhetés keserves. Ekkor a kalandvágyam egy újabb országba vezérelt. Hollandiában vállaltam munkát. Először Amersdfoort-ban, majd Geldropban dolgoztam, azután Amstelveen-ben, ami már nagyon közel van Hollandia fővárosához. Majd az a szerencse ért, hogy eljutottam Amszterdamba is, és ott élhettem 10 hónapon át. Eufórikus élmény volt a város szívében lakni, sétákat tenni a csatornák közötti hidakon, érezni a város lüktetését és a marihuána füstjének bódító illatát mindenhol 🙂 .
Mostanság pedig North-Brabantban fordulok elő Eindhoven vonzáskörzetében, Wansum, Venrey, Oirshot városokban éltem rövid ideig. Most azt hiszem mégis haza térek megint, esélyt adva a hazámnak még egyszer utoljára.