Mondhatnám azt, hogy kicsi gyerek korom óta író akartam lenni, de nem. A könyvek, azok igen, nagyon korán az életem részévé váltak. Még épp csak megtanultam olvasni, máris beiratkoztam a a szolnoki gyermekkönyvtárba, egyszerre annyi könyvet hoztam mindig magammal haza, hogy édesapám sporttáskával jött értem, hogy helyettem hazacipelje. Aztán a következő lépés a történetemben, amikor általános iskolás negyedikes lettem. Akkoriban volt olyan tantárgy, hogy fogalmazás. persze, hogy imádtam, főleg azért mert a tanító nénim, mindig nagyon megdicsért és csillagos ötöst adott a dolgozataimra, még a szüleimnek is írt egy levelet, hogy mennyire ügyes vagyok és hihetetlenül színes a szókincsem.
Aztán eme tehetségem kikerült a figyelem fókuszából, mert megtalált a rajztanárom hatodikban, aki észrevette hogy a képzőművészetekben is jó vagyok, ő protezsált be egy Szolnokon híres festőművészhez, hogy rajzot tanuljak. Ott hallottam egy nagyon fontos gondolatot, miszerint „A tehetség csak fele annak, hogy egy jó mű születhessen, bizony keményen meg kell tanulni a technikát!” Nos, amikor komolyabban írásra adtam a fejem, ezzel újra szembesültem.
De kanyarodjunk vissza ifjúkoromhoz. Amikor kamaszodni kezdem, a hormonok tomboltak bennem, mint minden tinédzserben, mindig olyan szerelmes voltam, hogy szinte repültem, rajongásom tárgya néha változott, de az érzés maradt. 🙂 Akkoriban verseket írtam, sajnos már nincsenek meg, bár azt hiszem óriásit nevetnék most rajtuk. Néhányukra még halványan emlékszem, a középsulis barátnőmmel, még manapság is felidézzük őket és persze vihogunk rajtuk, mintha még mindig kamaszok lennénk. Azonban meg kell említenem, hogy negyedikben megnyertem egy novellaíró pályázatot, az iskola napokra adta be az egyik barátnőm, nem is tudtam róla, titokban tépte ki az egyik spirálfüzetem hátuljából, ahová lefirkantottam. Nagy meglepetés volt. Még hogy én megnyertem, micsoda? – ezekkel a szavakkal mentem fel a színpadra átvenni a díjat. Sajnos ez a művem sem maradt meg az utókornak, bár emlékszem rá, hogy miről szólt.
Aztán valahogy felnőtt lettem, eltávolodtam a művészetektől, dolgozni kezdtem, karriert építettem, de az ambícióimat darabokra törte a rendszerváltással járó átszervezés, leépítettek. „Maga még újra kezdheti, mert fiatal”– mondták az okosok, sovány vigasz volt. Csalódásomban eldöntöttem, hogy elmegyek messze földre, világot látni. Irány a tengerentúl hódítsuk meg Amerikát! Semmi művészet, a sok látni való és kaland lefoglalt. Hét évet felölelő időszakot töltöttem az Egyesült Államokban. Célállomásaim között volt New York, Las Vegas, Niagara vízesés, Grand Canyon, és még több más kisebb és nagyobb város. Bejártam Észak-Amerikát. Utoljára Los Angelesből tértem haza, ott már írtam pár erotikus novellát.
Amikor végleg haza jöttem, megismeretem a férjem. Neki is volt külföldi előélete, így gyorsan eldöntöttük, hogy kicsi nekünk ez az ország, kiköltöztünk az Egyesült Királyságba, sok mindent megéltünk ott, nem is mennék most bele részletesen, a lényeg hogy írogattam pár „regényecskét” , legtöbbjüket be sem fejeztem, nem mindig kötött le az írás, viszont még mindig sokat olvastam.
Már évekkel később, amikor hazaköltöztünk, pár éve, az egyik reggel arra ébredtem, hogy van a fejemben egy történet, és ezt el is mondtam a férjemnek, aki arra biztatott, hogy írjam meg. 2021 februárban kezdtem el a regényem, ami mostanra eljutott oda, hogy reményeim szerint kiadásra kerül. Felvettem a kapcsolatot a kiadómmal (Stílus és Technika), és kemény munkába kezdtünk a szöveggondozás terén. Itt találkoztam újra a mottóval, miszerint: a tehetség csak ötven százalék, a másik fele a technika. Nagyon hálás vagyok a kiadómnak, a szerkesztőimnek, hogy óriási türelemmel vezetnek végig a könyvkiadás útján.
Remélem hamarosan a kezemben tarthatom a könyvemet és a világ elé tárhatom a lelkem egy óriási darabját, ami benne írva vagyon.