Amikor Nóra a hagyatéki tárgyalás után elment, hogy meglátogassa a folyóparti házat, amit örökölt, és amiben a szülei éltek több, mint ötven éven át, az emlékek egészen letaglózták. A tornácon még ott volt a faragott hintaszék, amiben az édesapja olvasgatott mindig délutánonként. Mellette a rongyszőnyegekből összerakott kutyafekhely, amin Néró, az öreg juhászkutya pihengetett mindig, és az ósdi faasztal, amin az édesanyja készítette elő a zöldségeket a főzéshez. A szék, amin gyerekként mindig térdepelve ült, hogy jobban lássa mi történik, és hogy bele kotnyeleskedhessen mindenbe.
Leült a régi helyére, hátra dőlve behunyt szemmel idézte fel az emlékeket, de amikor megérezte a víz illatát, amit a folyó felől hozott a nyári szellő, eszébe jutottak a nagy séták, amiket kislányként édesapjával tett a parton. Elmosolyodott, felpattant, majd elővette a kulcsokat, kinyitotta az ajtót és betette a holmiját az előtérbe majd visszazárta újra. Ráérek még átnézni a holmikat – gondolta, és máris lépkedett a család által kitaposott ösvényen, a ház mögötti réten át, a folyó irányába.
A part csendjét csak a víz halk csobbanásai törték meg, kavicsok csillantak meg a napsütésben, ahogyan sodródtak a hullámzó víz által, majd megnyugodtak az iszapban. Nóra leült a fövenyen, egy darabig csak nézte a vizet, majd ujjai közé vett egy-egy apró követ. Egyformának látszottak, de mikor végigsimította rajtuk az ujjait, mindegyik más volt. Az egyik hűvös és nehéz, a másik érdes, mintha nem akarna még beletörődni a természet formáló erejébe.
Gyerekkorában mindig gyűjtötte őket. Volt egy kis homokozóvödre, amit a tornácon tartott, azzal ment mindig sétálni, és amikor tele lett, és hazavitte a színes kövecskéket, kiöntötte őket az asztalon, kiválogatta a legérdekesebbeket, amelyekhez történeteket talált ki. A vöröses-barnás kavics például egy parázs darabja volt egy régen volt tábortűzből, a fekete fényes pedig egy meteor darabja, ami a kertjükbe zuhant. Néha kavicsképeket készített, kartonlapra ragasztva őket, amiket az édesapja bekeretezett. Akkor még hitt benne, hogy a kövek beszélnek, csak jól kell őket hallgatni.
Most, felnőttfejjel pedig úgy érezte, mintha visszahallaná azokat a régi meséket, amiket gyerekként talált ki, a gondolatai azonban tovább lendültek. A folyóban ázó kavicsokról elmélkedett, amik évszázadokon át, lassan forogtak, csiszolódtak a vízben egymáshoz, és ezzel türelmet tanítottak: hogy idő kell ahhoz, míg a hegyek zordságából simaság születhessen. Mert minden kavics, akármilyen apró, egyszer hegy volt.
Nóra lassan felállt, és zsebre tett néhányat. A folyó vize tovább vitte a többieket, a part azonban mintha megőrizte volna a nyomukat. A kavicsok türelme most benne is megmaradt – apró, de kitartó bizonyosságként, hogy a legkisebb dolgok is képesek nagy történeteket hordozni. Haza sétált, a fészerben megtalálta a faládát, amiben édesapja megőrizte a gyerekkori gyűjteményét. Kiborította az apró kavicsokat az asztalra és képeket készített belőlük. Késő éjjelig dolgozott, és egy kicsit újra gyermeknek érezte magát.
Trackback/Pingback