Néhány hónappal korábban

1. fejezet

A taxis idegesen dobolt az ujjaival a kormányon, amikor már a harmadik piros lámpa állította meg. Nehezen verekedte át magát a péntek délutáni csúcsforgalmon, és ettől nem volt túl rózsás a hangulata. Ilyen az, ha nagyvárosban él az ember – mérgelődött magában, de amikor a visszapillantó tükörben összenézett a hátsó ülésen ülő két fiatal hölggyel, el is szállt a dühe. A kis vöröses-szőke, göndör szüntelenül mosolygott, a barna bubifrizurás pedig hevesen mesélt neki valamit, amin néha fel-felnevettek. A lányok jelenléte üdítően hatott a szürke, csatakos, február eleji időjárás okozta hangulatára. Aztán végre lekanyarodott a kertvárosi részre, ahol már kényelmesen haladt a fasorral szegélyezett csendes utcákban, tetszetős családi házak között. Örökzöld kertek, kovácsoltvas kerítések díszítették a környéket, és ettől máris jobb lett a kedve, felbátorodott és beszédbe elegyedett az utasaival.

– Hölgyeim! Hamarosan megérkezünk a címre.

– Jaj de jó! – kuncogott a barna hajú lány.

– Ha nem lennék túl tolakodó, megkérdezhetném, hogy mit csinál két magányos hölgy egy sörözőben péntek délután?

– Egy barátnőnk leánybúcsúját tartjuk, ezért összejövünk néhányan lányok – válaszolt a szőke.

– Már értem, pedig majdnem megkérdeztem, hogy önökkel tarthatnék-e, de attól félek, hogy ez esetben nem kaphatok meghívást – nevetett, miközben begördült a söröző előtti parkolóba.

A lányok csak bűnbánóan néztek rá, majd fizettek és kiszálltak.

– Akkor jó szórakozást, hölgyeim! A menyasszonynak pedig sok boldogságot kívánok! – szólt utánuk a taxis.

– Átadjuk, köszönjük a fuvart! – mondták szinte egyszerre, és integetve búcsúztak.

A kocsmaépület kimagaslott a családi házak öleléséből, nagyságával szinte arisztokratikusan uralta a kertvárost. A lányok tágra nyílt szemekkel nézték.

– Nézd, milyen elegáns! Jó régen épülhetett, olyan mintha egy gazdag család villája lett volna valamikor – mondta Lizi csodálkozva.

– Aha. Mindenesetre kicsit kilóg ebből a környezetből, de lényeg, hogy van pezsgő – kacagott hangosan Zoé, miközben hátrasimította haját és felnézett az épületre.

– Igazad van, olyan jó, hogy összejövünk a lányokkal! Nem szép, hogy mostanában egyre ritkábban tesszük – biggyesztette le a száját Lizi.

Aztán mintegy végszóra, begördült egy másik autó a parkolóba, amiből Orsi, az ünnepelt menyasszony szállt ki két volt osztálytársukkal. Ujjongva örültek egymásnak.

– Hú, ez igazán jól fest! – szólalt meg Orsi csodálkozva, miután körbenézett. – A vőlegényem egyik barátja javasolta ezt a sörözőt. Azt mondta, nagyon családias hely, és van különterme, ami legjobb egy leánybúcsúra. Na, nézzük!

„Ír Söröző – Charlie kocsmája. Kiváló italok, uraknak és úrhölgyeknek. Térjen be hozzánk örömében vagy bánatában egy pohár italra és egy szendvicsre, vagy csak egy kis csevegésre.” – olvasta a lengőajtó melletti hirdetőtáblán.

– Menjünk már be, mert szomjan halok! – nyafogott Lizi.

A kocsmáros, ahogy meglátta a lányokat, mosolyogva köszöntötte a vidám társaságot.

– Hölgyeim! Már nagyon vártam önöket, ha jól sejtem, a leánybúcsúra érkeztek. Erre tessék! – mutatott a különterem felé, miközben a mosoly, mint hajnalpír terült szét az arcán a szép lányok látványától.

Tompa fényű lámpákkal megvilágított előtéren haladtak át egy félkörben ívelő bárpult előtt, ami sötét lakkozásával morózus hangulatot árasztva uralta a teret. A vendégek sem voltak épp a legjobb kedvükben, állukat a kezükkel a pulton támasztva ültek a faragott lábú székeken. A csodaszép hölgykoszorú érkezése azonban életet hozott a kocsmába. Amíg Charlie végigvezette őket a különteremig, hangosan nevetgélve, vidáman köszöntek mindenkinek, amitől a vendégek is elmosolyodtak, mintha egyszeriben egy tündér érintette volna meg őket varázsujjával.

Amint helyet foglaltak a lányok az asztaloknál, máris leadták a rendelést, de alig hagyta el a termet a kocsmáros, az első pezsgő már pukkant is. Mire visszatért, az üvegek kiürültek, a sós rágcsálnivalók is elfogytak, ezért Charlie folyamatosan rótta a köreit a felszolgálnivalókkal. Jókedvűen mosolyogva sürgött-forgott körülöttük.

Szép kis boszorkák vagytok mind. Ó, ha fiatalabb volnék! – gondolta magában.

 A gimis barátnők hangosan örültek egymásnak, de a hangulatuk akkor hágott a tetőfokára igazán, amikor a Chippendale-fiúk megérkeztek, akik rögtön kacéran rázták a csípőjüket, ahogy beléptek.

– Ó, micsoda mellizmok! – Orsi szemöldöke a homlokáig szaladt, és a szeme tágra nyílt, ahogy a táncosokat figyelte. – Gyertek lányok, élvezzétek a látványt, de semmit a kéznek! – tapsikolt vidáman a menyasszony.

– Hé, Kiscsaj! Mi van veled? Olyan visszafogott vagy – kiáltott oda Zoénak a legjobb barátnője.

– Semmi baj, csak elgondolkodtam.

– Itt van még egy kis pezsgő – ölelte át a vállát biztatóan Lizi és öntött a poharába.

– Azt hiszem már így is túl sokat ittam, nagyon melegem van – mondta Zoé, és élesen kifújta a levegőt, miközben göndör fürtjeit összefogta a feje tetején. Az arcára szomorúság ült a gondolataitól: Vajon miért nem tudom elengedni magam? Barátnője közelgő esküvője csak még jobban felerősítette benne a magányosság érzését. Lassan 29 éves, és azóta, hogy Viktor olyan csúnyán faképnél hagyta, nem jött senki az életébe, aki le tudta volna bontani a maga köré épített falakat. Sóhajtott egy nagyot, és úgy döntött, hogy hallgat a barátnőjére, és iszik még egy pohár pezsgőt.

Amikor a Chippendale-fiúk távoztak, betettek egy kis retró diszkózenét és vidáman táncoltak, közben a pezsgő még mindig szépen fogyott, és a hangulat sem hagyott alább.

Még inkább melege lett a tánctól, ezért kicsit közelebb lépett a különterem széles bejáratához, hogy hűvösebb levegőhöz jusson. Ahogyan onnan kinézett, meglátott egy sötét hajú, szemtelenül jóképű férfit a bárpultnál. Kissé oldalra fordulva ült, és a szemei úgy ragyogtak, mint szentjánosbogarak az éjszakában. Alakja elmosódott a füstös félhomályban, pillantása mégis szinte átégett a tudatalattijáig, amikor összenézett vele. A világító kék és a mély barna tekintet egymásba fúródott. Lélegzete elakadt, talán még a szíve is abbahagyta a dobogást egy sóhajnyi pillanatra. Aztán zavarában hirtelen elfordította a fejét és visszatáncolt a barátnői körébe, de többé már nem tudta kiverni gondolataiból azt a perzselő pillantást.

Amikor Zoltán megérkezett a sörözőbe, leült a bárpulthoz és körbenézett. Biccentett a többi vendégnek, majd a kocsmáros barátjával, Charlie-val kezet fogott, és egy Guinness-t kért tőle. Csendesen iszogatott egy darabig, amíg tudatára ébredt a zajnak, ami a különteremből jött. Kissé oldalra fordulva figyelni kezdett a kihallatszó női kacagás és csivitelés irányába. A sikoltozásra már a szemöldökét is felhúzva nézett vissza Charlie-ra, aki poharakat törölgetve szintén a nyakát nyújtogatta a lányok felé, és vigyorgott.

– Mi folyik itt? – kérdezte Zoli.

– Ne is kérdezd! Leánybúcsú, Chippendale show-val – kapta a választ.

– Melyik a menyasszony?

– A rövid fekete hajú. Nézd milyen helyes kis tündérke! Fogy a pezsgő is rendesen – vigyorgott a kocsmáros.

– No és a kis szőke göndör?

– Az is el van ázva.

– Jó, de mit tudsz róla? – intett az állával a lányok felé Zoltán.

– Annyit, amennyit te.

– Akkor ezt megbeszéltük – mondta egykedvűen, és tovább iszogatott.

Egyszer csak hangos visítás és taps hallatszott a különteremből, majd öt fürdőköpenyes srác szaladt ki, egyenesen a kijárathoz. Gyorsan beugrottak egy mikrobuszba és elhajtottak.

– Nos, szabad a pálya Kölyök, ha leveszed a ruháid, akkor beengednek téged is – mondta Charlie és kacsintott.

– Á, most nem lehet – biggyesztette le a száját Zoli.

– Nem, hát persze, mert nyúl vagy – legyintett rá barátja.

– Ahhoz még kellene innom valamit a felső polcról – mutatott az italokra Charlie mögött, és nevetett –, no meg holnap három hétre hadgyakorlatra megyek, ezért muszáj hazamennem időben, mert korán kelek.

– Akkor unatkozz itt tovább magadban! – legyintett Charlie.

Alig fejezte be a mondatot, abban a pillanatban a kis göndör kukucskált ki a különteremből, és egy pillanatra összenézett Zolival, akit lenyűgözött a gyönyörű, kék szempár. Tétován elmosolyodott, hosszan nézte a lányt, majd a szemét egy pillanatra lecsukva sóhajtott egyet, de mire újra felnézett, már eltűnt az ajtóból, mintha csak egy hajnali, édes álom lett volna. Visszafordult a bárpulthoz, és belekortyolt a sörbe. Gondolatai már a következő napon jártak, és el is határozta, hogy hazamegy, ha megitta, de nem tudta kiverni fejéből az imént látott angyalt. A pillanat varázsa a bárszékhez szögezte, és tétovázott, hogy mitévő legyen. Sokáig ült még ott, fejében a kérdéssel: Menjek vagy maradjak? Nem is hitt a szemének, amikor egyszer csak meglátta a lányt, aki épp bizonytalanul botorkált ki a teremből.

– Hú, kell egy kis friss levegő! – mondta és szemével a kijáratot kereste.

– Ne menjen ki, hölgyem! Nagyon hideg van, még megfázik – szólt utána Charlie.

– Jó – válaszolt a kis szőke.

Visszafordult, felmászott az egyik bárszékre, elhelyezkedett, tenyerével az állát támasztva nézett maga elé és csak úgy magában mormogott:

– Valamit innom kellene.

– Mivel szolgálhatok, hölgyem? – kérdezte a kocsmáros.

– Azt hiszem, alkoholt már nem kérek.

A lányt elnézve Zoltánnak kétsége sem volt afelől, hogy ezt őszintén is mondja.

– Meghívhatlak egy üdítőre? – kapott az alkalmon.

– Neeem! Édeset sem kívánok már, talán csak egy jó hideg ásványvizet.

– Charlie! Egy hideg vizet, légy szíves, a hölgynek! – fordult Charlie felé.

– Máris – mondta a kocsmáros.

A következő mozdulattal már le is tette a palackot egy pohár kíséretében a lány elé, aki csuklott egy nagyot, mielőtt belekortyolt. Zoltán ettől hangosan elnevette magát.

– Most meg min derülsz annyira? …és hogy hívnak? – kérdezte a lány valószínűtlenül magas hangon, és kislányosan félrefordította a fejét.

– Bartha Zoltán vagyok. És téged hogy szólíthatlak?

– Zoé a nevem, de néha Zoinak hívnak a barátaim – aztán nagyot kortyolt az ásványvízből, és a férfire nézett. – Szóval Bartha, aha, „téhával”?

– Igen, „téhával” – mosolygott Zoltán.

– Van egy Barta nevű ügyfelem, aki nagyon érzékeny arra, hogy jól írjam a nevét.

– Mivel foglalkozol?

– Könyvelő vagyok. Dögunalmas, ugye? – nézett fel a lány.

– Nem tudom, sosem próbáltam még ilyesmit – válaszolta Zoltán, és nem tudta leplezni a jókedvét.

A férfit elbűvölte a lány ragyogó kék szeme, cseresznyeszín szája, ahogy csacsogott, miközben dús, göndör fürtjeit gyűrögette az ujjaival. Lenyűgözve nézte a rózsaszín pírt, amit az alkoholos mámor rajzolt ki az arcára. Ó, mennyire édes, egyszerűen gyönyörű! – futott át az agyán egy gondolat, és ettől érzékei táncra perdültek.

– Azt hiszem, hazamegyek. Már nem érzem jól magam – ugrott le a bárszékről a lány, és elindult a kabátjáért, de a lábai mintha össze akartak volna kócolódni.

– Elkísérhetlek? – lépett oda Zoltán fürgén, és gyengéden megfogta a karját. – Nem jó egy lánynak egyedül az éjszakában, és ami az állapotodat illeti, egy kicsit aggódom is, hogyan érnél haza.

– Hálásan köszönöm! Élek az ajánlattal – hajolt meg kissé Zoé, de jobbnak látta felegyenesedni, mert majdnem elesett.

– Melyik a kabátod? – fordult Zoli a lány felé.

– Egy kék ballonkabát, ezüst csatos övvel. – A férfi keresni kezdte a fogason, ahol hamar megtalálta és felsegítette rá.

– …és ez itt a te táskád? – mutatta felemelve.

– Igen.

– Messze laksz?

– Ühüm, kicsit – válaszolt Zoé és csuklott még egyet, amitől Zoltán mosolyogva pillantott a kocsmárosra, aki nevetve kacsintott.

– Van egy taxis barátom. Felhívhatom, ha gondolod, ha szerencsénk van, pár perc múlva már ide is érhet – ajánlotta fel Zoltán.

– Az jó lesz – helyeselt.

Amíg vártak a bejárat előtt, nem vette le a szemét a lányról, aki fel-felnézett, és az ő szája is bizonytalanul mosolyra húzódott néha, de többnyire a cipőjét mustrálgatta, hogy leplezze zavarát. Titokban azért jól megnézte magának a magas, izmos és igazán kedves arcú srácot, a felül kissé hullámos, alul rövidre nyírt haja és csontos arcéle jól keretezte a barna szempárt, ami olyan nagyon vonzóvá tette.

A kínos csendet Zoltán törte meg, előhúzott egy zacskó gumicukrot a dzsekizsebéből és a lány felé nyújtotta, Zoé csak mosolyogva nemet intett a fejével, a férfi pedig bedobott egyet a szájába.

Hamarosan begördült a taxi, amibe rögtön be is szálltak, Zoltán kezet rázott öreg barátjával, majd mindketten a lány felé néztek, hogy megkérdezzék hová mennek, de épp csengeni kezdett a telefonja.

Ekkor viharzott ki a különteremből egy másik lány az előtérbe, aki szintén alaposan el volt már ázva, és kiáltozni kezdett.

– Hol a barátnőm? Zoééé!

Charlie ajkához emelt mutató ujjával intette csendre.

– A göndör hajú hölgyre gondol? – kérdezte.

– Igen, hol van?

– Az imént távozott egy fiatalember társaságában, nem érezte jól magát.

– Jó ég, Zoé! Zoét elrabolták! – kiabált a lány megint.

– Már kértem, hogy ne hangoskodjon. Semmi baja sem lesz, biztosíthatom, hogy egy úriember kísérte haza.

– Azt maga honnan tudja, hogy úriember? – nézett a kocsmárosra mérgesen.

– Körülbelül száz éve ismerem, nyugodjon meg! – De mintha a falnak beszélt volna.

A nő azonnal telefonálni kezdett.

– Zoé! Zoé! Hol vagy? Jól vagy? – kiabált a kihangosított mobilba, amikor a másik lány felvette.

– Határozottan kezdek jól lenni, mert egy lélegzetelállítóan helyes pasi társaságában ülök egy taxi hátsó ülésén és hazamegyek – hallatszott a válasz egy csuklás kíséretében.

Charlie nevetni kezdett, és nem tudta abbahagyni.

– De, de… – nyögte a barátnő –, hívj fel azonnal, ha hazaértél!

– Oké! Orsit puszild meg a nevemben, és mondd meg neki, hogy egy hét múlva az esküvőn találkozunk, már alig várom.

– Megmondom, de hívj feltétlenül! – hebegett a barátnő elkerekedett szemmel.

– Hát persze, légy jó! – emelte az égre Zoé a tekintetét.

Zoltán hangosan nevetni kezdett, amikor összenézett a taxissal. Megpróbálta palástolni, hogy mennyire mulattatja a helyzet, de nem ment túl jól neki.

– Ti most min szórakoztok? – tudakolta Zoé sértődött ábrázattal, kissé visító hangon.

– Hát rajtad – válaszolt Zoli.

– Jól van, na induljunk már! – méltatlankodott újra a lány.

– Már elindultunk, de kellene a cím! – vigyorgott még mindig a taxis.

– Ó, hát persze! Gyöngyvirág utca 9.

A taxiban Zoé csak csendben ült, amíg a kandeláberekkel szegélyezett utcán haladtak, mereven előrenézett és nagyokat pislogott. Zoltán a fel-felvillanó fényükben fürkészte a lány arcát, aki egyszer csak az ölébe dőlt, összegömbölyödött, mint egy kiscica, és mély álomba merült.

– Most ezzel mit kezdjek? – nézett fel Zoli, amikor a címhez értek.

– Legjobb, ha ölben viszed fel – válaszolt a barátja vigyorogva.

– Na szép! Most mit tegyek? Kellene a lakáskulcsa – dünnyögte, majd belekotort a lány táskájába, hosszasan kutatott benne, kiemelve néhány tárgyat, némelyikről azt sem tudta, miféle dolgok. Végre talált egy kulcscsomót és felmutatta: – Így már biztosan bejutok hozzá valahogy.

Kihúzta a lányt az autóból és karjában tartva elindult vele.

Az utca, ahová érkeztek, háromszintes sorházakból állt, csinos kis előkertekkel, garázzsal a földszinten és legfelül manzárd ablakokkal. A bejáratukhoz lépcső vezetett fel kovácsoltvas korláttal a magasföldszintre. A tetszetős környék láttán Zoltán megállapította magában, hogy nem egy szegénynegyed.

– Megvárjalak? – szólt utána a taxis.

– Meg. Ágyba teszem és húzok haza, mert holnap korán kell kelnem – fordult vissza egy pillanatra.

– Jó, akkor itt várlak – bólintott Laci.

Zoli – karjában az apró termetű, bár gömbölydeden csinos lánnyal – könnyedén lépkedett fel a lépcsőn. Elképesztően aranyos, és pont most nem maradhatok – pufogott magában, és a mellkasában egy furcsa érzés tört utat magának; a szíve telecsordult védelmező szeretettel.

Amikor felért, lecsúsztatta a lányt a földre, megpróbálta a lábára állítani, de nem sikerült, így egyik karjával tartva, a másikkal kutatta a zárat a gyenge fényben. Harmadik próbálkozásra találta meg a kulcsot, amivel ki tudta nyitni az ajtót.

A tágas előtér a nappaliba vezetett, ahol a holdfény kissé megvilágította a falakat, így könnyen megtalálta a kapcsolót. Az otthonos nappaliban praktikus bútorok sorakoztak, élénk színű sötétítő függönyök és kanapé tették hangulatossá a szobát. Körben könyvespolcok álltak, amiken különböző témájú könyvek sorakoztak, a falon egy festmény volt kifüggesztve, ami egy régi farmházat ábrázolt.

 Leültette a lányt a kanapéra, gyengéden levette a kabátját és a cipőjét, majd lefektette, azután körbenézett. Talált egy puha díszpárnát, amit a feje alá csúsztatott, egy bolyhos plédet vett ki az egyik fotelból, amivel be is takarta. Úgy érezte magát, mint egy betörő, ezért mihamarabb menni szeretett volna. De a lány megígérte a barátnőjének, hogy hívni fogja – jutott az eszébe. – Ha nem tenné, még pánikot kreálna, Charlie nagy örömére. Megkereste a mobilt, szerencsére nem volt lezárva, és tárcsázta az utolsó hívást.

Két csengés után a barátnő beleordított:

– Zoé!

– Nem, én Bartha Zoltán vagyok. Hazahoztam a barátnőjét az otthonába, ahol biztonságban és kényelemben van. Már mélyen alszik, de nekem most mennem kell, majd bezárom az ajtót, és a kulcsot visszadobom a levélnyíláson. Így jó lesz?

– Jó… – rebegte Lizi és mást nem tudott kinyögni meglepetésében.

Miután letette a telefont, tenyerével hátrasimította a lány haját. Még utoljára rápillantott, miközben egy nagyot sóhajtott.

– Szép álmokat, gyönyörűség! – suttogta, és távozott.

– A manóba! Hogy nekem nincs szerencsém. Pont holnap indulok kiképzésre – dünnyögött, amikor visszaszállt a taxiba.

– Bezsongtál a csajtól, mi? – nézett rá Laci.

– Hát ami azt illeti igen, de nincs még itt a történet vége. No de most csapj a lovak közé, mert már rég ágyban lenne a helyem!

– Te nagyon komolyan veszed a hadsereget, ugye? Tíz férfiből kilenc nem lépett volna le, te vagy a kivétel.

– …aki erősíti a szabályt. A munkámnak pedig csak így van értelme, hogy komolyan veszem. Neked mondjam? …és igazán Laci! – váltott témát. – Te ágyba mennél egy erősen ittas lánnyal? Bármennyire is édes volt ettől, én szeretem, ha egy nő reagál rám.

– Igazad van. Jó gyerek vagy te – veregette vállon barátja, amikor megérkeztek Zoli otthonához. – Akkor pár hétig nem látunk?

– Három hét múlva jövök. Viszlát, cimbora! – intett, és belépett a kertkapun.

Már majdnem 9 óra volt, amikor Zoé másnap reggel felébredt. Iszonyú fájdalom lüktetett a fejében. Amikor rápillantott a telefonja kijelzőjére, meglátta, hogy van egy üzenete Lizitől.

Hívj fel azonnal, ha felébredsz!!!

Félig csukott szemmel koppintott a telefonja képernyőjére.

– Zoé? – kiáltotta a barátnője.

– Igen Lizi, de ne ordíts, mert szétmegy a fejem!

– Jól vagy?

– Nem.

– Miért? Mi van veled?

– Mi lenne? Másnapos vagyok, fáj a fejem, büdös a szám és émelygek.

– A pasi?

– Milyen pasi?

– Aki hazavitt.

– Várj csak! – Behunyt szemmel próbálta felidézni, mi történt előző este. – Ja, ő nincs itt.

– Nekem azt mondta, amikor felhívott, hogy oké vagy, de el kell mennie, a kulcsot meg majd bedobja az ajtón.

– Azt tette, elment. Várj, megnézem a kulcsot! Aha, ott van a padlón.

– Zoé, hogy tehetted ezt? Halálra aggódtam magam miattad, hogy csak úgy elmentél valakivel, akit életedben először láttál!

– Nem tudom, hogy tehettem, de látod, hogy nincs semmi bajom, ha azt leszámítom, hogy másnapos vagyok.

– Lehetett volna egy szatír is.

– Ugyan Lizi! Annyira azért nem voltam elázva, hogy az ítélőképességem teljesen elhagyott volna, csak iszonyú fáradtnak éreztem magam, és már nem élveztem a partit. Jól jött, hogy a szárnyai alá vett, és határozottan szimpatikus volt. Sajnos eltűnt, én pedig semmit sem tudok róla! Azért a nevére talán emlékszem, azt hiszem Zoltán. Barna, vagy Bartha?

– Bartha. Nekem is bemutatkozott.

– Na látod, hogy úriember és nem szatír, hiszen felhívott, hogy megnyugtasson! Mindegy, kár, hogy nem tudunk róla többet.

– Majd jelentkezik.

– Remélem, mert irtó helyes srác!

– Igen, ezt elcsacsogtad nekem a füle hallatára is, este a telefonban.

– Ú, az gáz!

– Még milyen gáz! Viszont jól vagy, és ez a lényeg.

– Igen, épségben vagyok. Remélem egy hideg zuhany és egy forró kávé fel is ébreszt majd, bár lehet, hogy egy fájdalomcsillapítóval még megtámogatom. Szép napot, Lizi!

A telefonbeszélgetés után eltöltött egy kis időt azzal, hogy rendbe hozza magát, és a végén eléggé szalonképesnek látta a tükörképét ahhoz, hogy vásárolni menjen, így hamarosan már a autójában ülve fordult be a bevásárló központ parkolójába. Néhány emlékkép felvillant az elméjében a tegnap esti srácról, de nem nagyon emlékezett rá, csak az érzés motoszkált benne, amit akkor érzett, amikor egymáson felejtették a tekintetüket. Remélem, látom még valamikor! – ábrándozott. A férfi azonban nem jelentkezett, így pár nap múlva a hétköznapok homályába süllyedt az emlék.

Három és fél hét múlva

Zoé kilépett a lakása ajtaján, hogy találkozzon Csabával, a kollégájával, akinek átad néhány iratot. Sietős léptekkel ment a garázshoz, kinyitotta és a fal mellett álló polcról levette a mappákat. Fél füllel hallotta, hogy a ház előtt megáll egy autó, hátra se kellett fordulni, hogy tudja, Csaba érkezett meg. Éppen meg akart fordulni, amikor a férfi vidáman köszöntötte:

– Na mizu, Zoé? Azt hittem, mire ideérek, már mindent kipakolsz.

– Ezeket? – tette fel az ironikus kérdést és Csaba felé fordult. – Azért van szükségem rád, mert dögnehezek, és ehhez már férfi kell.

– Férfi? – nevetett fel a kollégája, és elvette a mappákat, amiket elkezdett a kocsijába pakolni.

Kis idő elteltével suttogva szólt Zoéhoz:

– Az a pasi ott, a motorra támaszkodva, téged stíröl. Ismered? – hívta fel a figyelmét, a lány hátranézett és földbe gyökerezett a lába, amikor a motoros bátortalanul odaintett neki.

– Ami azt illeti ismerem, de nem nagyon.

– Mi? – nézett rá értetlenül Csaba. – A motorja mindenesetre nagyon menő járgány, ha jól látom egy BMW. Gondoltam már rá, hogy vennék magamnak, akkor én is feketét választanék, mert úgy csillog, mint egy gyémánt. Váó, csodaszép!

– Aha, várj meg itt! – sóhajtott egy nagyot, és nem is figyelt tovább kollégája jármű iránti lelkesedésére. A kezében tartott iratokat a kocsi tetejére tette, és odasétált a motoroshoz.

– Helló, Zoé! Emlékszel rám? – szólalt meg a férfi, és egyszerűen újra mosolyognia kellett, amikor a lány szemébe nézett, mert eszébe jutott az az éjszaka.

– Hát persze, bár nem mindenre. Zoltán, ugye? – kérdezte és kislányosan félrefordította a fejét. – Nehéz nap volt a másnap.

– Azt sejtettem – bólintott a férfi.

– Mi járatban errefelé? – próbálta leplezni a zavarát, ezért többnyire a cipőjét nézte.

– Hozzád jöttem – vágta rá a motoros.

– Hozzám? Ez elég furcsa azután, hogy majd egy hónapig semmi életjelet nem adtál magadról – emelte tekintetét a férfire.

– Ne haragudj! Elmesélem, hogy mi volt velem, de menjünk el valahová!

– Jó. Mikor? – egyezett bele, érzése szerint túl gyorsan.

– Mondjuk most.

Zoé próbált még mindig közömbösnek mutatkozni, bár kicsit reszketett a hangja.

– Sajnos dolgom van, de este nyolc után ráérek. Az jó lenne neked? – mondta.

Próbált határozottan beszélni, de nem nagyon ment neki, mert szíve szerint azonnal rohant volna a jóképű sráccal randizni, de a barátnőjétől azt tanulta, hogy kicsit kéretnie kell magát. Lizi büszke lenne rám – gondolta és a szája egy pillanatra mosolyra húzódott.

– Aha, hová menjünk? – kérdezte gyorsan a férfi.

– Itt a közeli bevásárló központban van egy kínai étterem, ott jó? Azaz a kapuban találkozzunk a parkoló felől, nyolckor!

– Szeretem a kínait. Jó, akkor este a bejáratnál – bólintott Zoltán beleegyezőn, majd fejére tette a bukósisakot és beindította a motort.

Zoé gyorsan megfordult, és félig lecsukott szemmel felsóhajtott. Szentséges ég! Elképesztő ez a bőrruha rajta, és még az is milyen szexi, ahogy brummog a motorja – futott át az agyán egy érzéki gondolat, ettől kissé szaporább lett a lélegzete.

Csaba csodálkozva nézett a visszatérő Zoéra.

– Veled meg mi van? Ő az új pasid? – hitetlenkedett.

– Nem a pasim, Csabika. Még csak egyszer láttam, azaz a mostanit is beleszámítva kétszer. Rád nem veszélyes.

– Most mit undokoskodsz, rád talán az?

– Nagyon remélem, nagyon remélem! Gyerünk, pakoljuk át a kocsidba az iratokat, aztán meghívlak nálam egy kávéra, de siessünk, mert még arra is kell idő, hogy elkészüljek, nyolckor találkozom vele.

Csaba már nyitotta a száját, de Zoé letorkolta.

– Egy szót se többet erről!

– Jól van na, menjünk fel akkor! – nézett az égre Csaba.

Miután elment a kollégája, Zoé elkezdte nézegetni a ruháit, hogy mit is vegyen fel. Végül egy skótkockás miniszoknyára esett a választása, mellé egy zöld pulóverre és meleg harisnyanadrágra, térdcsizmával. Magára öltötte kék ballonkabátját, végül egy puha sálat tekert a nyakára. Kiengedett haja a vállára göndörödött, így indult el izgatottan.

Kicsivel nyolc előtt sétált oda a bevásárló központ bejáratához, ahol Zoltán már várta. Még így is nagyon dögös, bőrruha nélkül – állapította meg Zoé a férfi sportos eleganciáját látva.

– Helló! Régóta vársz? – villantotta rá elismerően a szemét.

– Helló! Nemrég érkeztem, de pontos voltál, nincs miért aggódni.

– Nem aggódtam – mondta a lány alig hallhatóan.

– Nagyon szép! – mondta Zoltán szégyenlősen.

– Mi szép?

– A hajad így kiengedve.

– Köszönöm! – pirult el Zoé.

– Menjünk! – Kezét, és gyengéden a lány vállára tette, beléptek az üvegajtón, majd lassan odasétáltak az étteremhez.

 A piros lampionok gyenge fényében a tágas helység sejtelmes, távol-keleti hangulatban vibrált, és nehéz, fűszeres illat lengte be az levegőjét. A recepciós odakísérte őket egy asztalhoz, a pincér pedig meghajolva tette le eléjük az étlapokat. Zoé izgatottságában alig látott, de rátalált egy Kétszemélyes bőségtál nevű ételre. Megmutatta Zoltánnak, aki beleegyezően bólintott. Gyorsan megrendelték az italokkal együtt.

Hamarosan felszolgálták az aperitifet, és miközben azt kortyolgatták, Zoli kezdett el beszélni.

– Bocsánatot kell kérnem, hogy szó nélkül távoztam azon az estén, miután biztonságban tudtalak, ennek több oka is van. Az egyik, hogy másnap hadgyakorlatra indultam, és korán kellett kelnem. Már akkor is ágyban lett volna a helyem, amikor hazavittelek, ezért siettem. Másrészt, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, mert úgy éreztem magam, mint egy betörő. Zavarban voltam és tétováztam, hogy hagyjak-e valami üzenetet, de nem tudtam, hogy vagyunk-e már olyan jó ismerősök.

– Ó, ez olyan aranyos! – nézett rá Zoé kedvesen. – Azért egy telefonszám sokat segített volna.

– Na igen, így utólag már én is bánom, hogy nem hagytam elérhetőséget. Nagyon sokszor gondoltam rád a három hét alatt. Mindenképp találkozni akartam még veled, így aztán egész idő alatt szenvedtem, és ezerszer elképzeltem, hogyan kereslek majd fel.

– Bejött valamelyik elképzelésed? – nevetett fel.

– Nem, egyik sem, mint ahogy az lenni szokott – ült ki egy grimasz Zoltán arcára. – Aztán ma délután csak úgy eldöntöttem, hogy elmegyek hozzád. Láttam, hogy ott vagy egy sráccal, pár percig távolabbról figyeltelek benneteket, de hamar észrevettél és odajöttél hozzám.

– Csabi volt velem, ő az üzlettársam, nagyon jó barátom, és nem is maradt sokáig.

– Nem mertelek volna megközelíteni, mert a jelenléte miatt zavarban voltam.

Gyengéden megfogta Zoé kezét. A lányban egy fura érzés kezdett életre kelni, de mielőtt az érzelmek vihara felerősödhetett volna, el is múlt, mert a pincért látta közeledni az étellel.

– Nos, ezzel választ kaptál arra, hogy merre is vesztem el három hétre? – törte meg a csendet Zoli, és elhúzta a kezét, hogy helyet adjon a tányéroknak.

– Igen – rebegte Zoé halkan, még mindig a kellemesen meleg férfikéz érintésétől elbódulva. Hogy zavarukat leplezzék, mindketten az evőeszközért nyúltak, majd egy halk „Jó étvágyat!” után enni kezdtek.

– Azon az estén pedig egyébként sem éltem volna vissza a helyzetemmel – folytatta a férfi két falat között –, még ha nem is lett volna muszáj elmennem, bár lehet, hogy nálad maradtam volna, és megvárom, amíg felébredsz.

– Fura lett volna, hogy kinyitom a szemem, ott ül velem szemben egy ismeretlen, én meg a másnaposságtól büdös és gyűrött vagyok. Nem lehettem szép látvány – sütötte le a szemét. – Jól volt ez így, csak nem értettem, hová tűntél – magyarázta. – Szeretnék még valamit tudni arról az estéről, mert addig megvan, hogy beszálltunk a taxiba, de onnantól már semmi nem rémlik. Amikor reggel hívtam Lizit, ő mondta el, hogy te hoztál haza.

Zoltán mindent elmesélt, és nagyot nevettek, bár Zoé kicsit elszégyellte magát.

– Jó ég! Ez nagyon kínos! – mondta és kezébe temetett arccal nézett ki az ujjai között.

– Nem is volt ott semmi kínos, annyira bájos voltál becsípve. Különben is, ki tilthatná meg, hogy az ember lánya néha elengedje magát? Például a barátnője leánybúcsúján – próbálta enyhíteni a lány zavarát.

– Igaz, de ettől még kínos. Beszéljünk inkább másról, mesélj valamit magadról!

– Hol is kezdjem? Az már kiderült, hogy katona vagyok, jelenleg kiképzőtisztként dolgozom a helyőrségnél, azaz egy különleges alakulatnál. Mint százados elég jól megfizetnek, élvezem és hivatásomnak érzem a munkám. A katonatársaimmal baráti a viszonyunk, jó a csapat. Muszáj annak lennie, hisz kell az összetartás – csillant meg Zoltán szeme a lelkesedéstől, amíg a munkájáról beszélt.

– Tőlem nagyon távol állnak az ilyen „katona” dolgok – mosolygott Zoé.

– Emlékszem, mondtad, hogy könyvelő vagy. Irodánál, vagy csak önállóan? – emelte érdeklődve a lányra a tekintetét, és villájára tekert egy kevés sült tésztát.

– Saját vállalkozásunk van Csabával. A neve Váradi&Barabás Könyvelőiroda, a Perec utcában van, nem messze a városközponttól – és kortyolt egyet az italából.

– Gondolom egyedül élsz. Nincs is senki az életedben, aki fontos? – nézett fel, és rámosolygott.

– Már nincs, több mint két éve vége lett, azóta egyedül vagyok – mondta Zoé. – No és te?

– Jelenleg csak a szüleim vannak a mindennapjaimban és a gyerek. Van egy kisfiam – suhant át egy szeretetteli mosoly a férfi arcán –, nagyon vagány kissrác, hamarosan hároméves lesz. Sajnos az anyukájával nem alakult jól a házasságunk, de a kiskópém érdekében jó kapcsolatot alakítottunk ki, így amennyit csak lehet, velem van. – Amíg a fiáról beszélt, az iránta érzett rajongása ott bujkált a tekintetében.

– Van képed a kisfiadról? – nézett fel Zoé érdeklődve, miután letette a poharat.

– Igen, itt a telefonomban van pár, de van több is. Legközelebb, ha velem lesz a laptopom, megmutatom azokat is – és odanyújtotta a telefonját a lánynak.

Megnézte a képeket, amikről egy mosolygós, mogyoróbarna hajú kisfiú nézett vissza rá, nagy, fekete szemekkel.

– Nagyon édes! Boldog gyermeknek látszik.

– Remélem is, hogy az! Ha rajtam múlik, mindig az lesz – lágyult el Zoltán arca.

– Ahogy beszélsz róla, látszik, mennyire szereted.

– Hát persze, mert az életem ez a gyerek.

– Hol laksz? – nézett fel Zoé újra.

– A kertvárosban élek édesanyámmal és Laci apuval, az élettársával. Nem messze Charlie kocsmájától, ahol először találkoztunk. Általában nem szólnak bele az életembe, de mindig támaszkodhattam rájuk a nehéz időkben. A válásom nagyon megviselt – egy szomorú fintor suhant át az arcán –, de már túl vagyok rajta, így jobb mindenkinek, még a gyereknek is. Nagyon sokat segített, hogy mellettem voltak akkoriban a szüleim.

– Édesapád? – folytatta Zoé a kérdezést.

– Meghalt, amikor tizennyolc voltam.

– Sajnálom!

– Ne tedd! Nem volt túl jó a kapcsolatom vele. Agresszív ember volt, anyám szenvedett mellette. Miattam nem lépett le. Végzős voltam a gimiben, amikor tüdőrákot diagnosztizáltak nála, ami három hónap alatt el is vitte. Nem igazán rendültünk meg, amiért utáltam magamat, mert mégis csak az apám volt, de nem éreztem gyászt. Azt szeretném, ha én sokkal jobb apa lennék, mint ő volt.

– Biztosan az leszel, látom a szemedben a rajongást a gyermeked iránt – biztatta Zoé.

– Köszönöm! – nézett a lány szemébe. – Nos, az élet ment tovább. A szomszédban lakott Laci apu, aki szintén özvegy ember volt, és magányos, mert ráadásul még a lánya is Kanadában él. Aztán valahogy összejöttek anyuval, és végül átköltözött hozzánk. Anyu megkérdezte tőlem, hogy nem bánom-e. Megnyugtattam, hogy persze hogy nem, mert örültem, hogy végre boldognak látom. Azt hiszem, jól megvannak az öreggel, és én is bírom őt. Igazán jófej, saját fiaként kezel, és olyan jól kijövünk, hogy nekem sem esik nehezemre őt apámnak tekinteni.

– Klassz dolog, hogy családi körben élhetsz, nekem nagyon hiányoznak a szüleim. Hét éve vesztettem el őket egy autóbalesetben, és velük együtt a helyet is, ami addig az otthonom volt, de majd később elmesélem. A testvéreim a fővárosban élnek, én pedig azóta valahogy csak lógok a világban – sütötte le szomorúan a szemét.

– Ó, sajnálom! – nézett fel rá a férfi.

– Valamennyire már túl vagyok az elvesztésükön, csak magányos vagyok – mondta halkan –, de kérlek folytasd.

– Igen, jól érzem magam anyuékkal, mert olyan klassz látni, hogy milyen jól elvannak együtt! Nemrég adták el a két egymás melletti lakást, és vettek egy közös házat, amit folyton csinosítgatnak, és a kertet is nagyon szépen kialakították. Én is velük maradtam, de van saját szobám, fürdőszobával, amit Laci apu épített át nekem, méghozzá úgy, hogy ha esetleg lesz valakim, akkor elég tágas legyen.

– Mivel telnek a napjaid? Van valami hobbid? – érdeklődött Zoé.

– A motorozás, mert imádom a sebességet és a csillogó járgányokat – ahogyan ezt mondta, lelkesedés ült az arcára –, emellett szeretek dartsozni is a barátaimmal, velük nagy derbiket csapunk Charlie-nál a fiús összejövetelek alkalmával. Ennyi dióhéjban, de rólad is szeretnék többet tudni!

– Persze, mesélek, csak olyan jó volt téged hallgatni – sóhajtott Zoé, és csak egy kis idő múlva kezdte el.

– Nos. Az anyai nagymamám francia volt, szóval ő akarta, hogy ez legyen a nevem, franciásan Zoéé, de így nem anyakönyvezték akkoriban, amikor megszülettem, így lettem csak Zoé. Az ő nagyapja ír volt, innen a hajszínem és a nagyon fehér bőr. A szüleim halála után több mint három évvel megismerkedtem Viktorral, aki kicsivel idősebb nálam, IT mérnök, több mint egy éve jártunk, amikor kissé eldurvultak a dolgok vele.

Aztán kapott egy jó állásajánlatot, és kiment Angliába. Ennek két éve, azóta egyedül vagyok. Pénzügyi és számviteli szakon szereztem diplomát, aztán egy nagy könyvelő irodában kaptam munkát, Csabi már ott dolgozott, ő protezsált be. Gyerekkori barátom, együtt nőttünk fel, és mindig egy suliba jártunk, aztán a főiskolára is. Szóval mindig része volt az életemnek.

– Értem – mondta Zoli, közben egy bundázott rákot mártott az erős szószba.

– A betanuló idő letelte után is nevetségesen keveset kerestünk, ezért Csabával alapítottunk egy saját céget. Így természetesen sokkal jobb, de néha elég strapás, mert gyorsan sok ügyfelünk lett, ezért nagyon lefoglal a munka. Nemrég meg is hirdettünk két állást, így remélem, hogy hamarosan lesz segítségünk. – Hirtelen nem tudta, mivel folytassa, és amíg új mesélni való után kutatott, kortyolt egyet az árpasöréből.

– Nos, ez viszont olyan dolog, ami tőlem áll távol – jegyezte meg Zoltán –, de kérlek, folytasd!

– Legjobb barinőm – kezdett bele új lendülettel, miután rendezte gondolatait –, Lizi, őt ismered telefonból. Hihetetlen, hogy mennyire más, mint én, és néha az ember agyára megy, de meg tud nevettetni, és sokszor ennyi elég. Van pár lány, akikkel néha összejövünk, de lassan mind révbe értek, férjhez mentek, vagy épp gyermeket várnak, néhányuknál már baba is van, így aztán egyre ritkábbak a csajos bulik. Ennyi a fő vonal, de majd kivesézzük az életem később.

– Ezek szerint lesz következő alkalom? – nézte őt Zoltán rajongással a szemében. – Ennek örülök, mert olyan jó veled beszélgetni!

– Ha rajtam múlik – nyelt egyet Zoé és elmosolyodott –, mindenképp lesz. – Most ő érintette meg Zoli kezét, aki szinte azonnal gyengéden megszorította az övét.

Észre sem vették, hogy majdnem két órája beszélgetnek, és már minden elfogyott a tálról. Kiitták a maradék italukat, összeszedelődzködtek, majd Zoltán odalépett a pulthoz és fizetett.

Hű, ez a lány! – gondolta magában Zoli és sóhajtott egy nagyot.

Amikor kiértek az utcára, a kora márciusi este csípős hidege kihúzta őt az álmodozásból.

– Hölgyem! Hazakísérhetem?

– Naná! Úgy tűnik, előléptél testőrömmé, hiszen ez már a második alkalom, bár az elsőt inkább hazaszállításnak nevezném – kuncogott Zoé, és a hangjától mintha apró igazgyöngyök gurultak volna szét a férfi lelkében, neki is vele kellett nevetnie.

– Minő édes teher – válaszolta színpadiasan meghajolva, majd elindultak a lány lakása felé.

Mindketten kabátzsebükbe mélyesztett kezekkel bandukoltak egymás mellett, és amikor a lakáshoz értek, csak zavartan ácsorogtak. Zoé egyik lábáról a másikra állt, mintha kicsit fázott volna már.

– Feljönnél még egy pohár italra? – szólalt meg bátortalanul.

– Igen, ha nem zavarok – válaszolt Zoli, érzése szerint túl gyorsan.

– Ha zavarnál, nem hívtalak volna – felelte halkan a lány.

Pár perccel később már a nappaliban ültek a kanapén, de egyikük sem tudott mit mondani, a csend kezdett kínosan hosszú lenni. Zoli fészkelődni kezdett, többször körbenézett, mintha a bútorokat és a különböző tárgyakat akarná minél jobban elraktározni az elméjében.

Zoé, hogy megtörje ezt a feszült pillanatot, megkérdezte, hogy hozhat-e valamit neki. A férfi bólintott, és valami erőset kért. Azonnal felpattant, és rövid időn belül két pohár vodka-naranccsal tért vissza.

Lassan kortyolgatták az italt, ami a csendet, és vele együtt az este eddigi varázsát is megtörte. Mindenféléről beszélgettek, valahogy mégsem kerültek közel egymáshoz. Zoli megint mocorogni kezdett, és amikor megitta az utolsó kortyot az italából, felállt.

– Megyek – szólalt meg.

– Rendben – mondta Zoé, bár Zoltán úgy érezte, mintha kissé zavarba jött volna. Hm, talán mondani akart még valamit? – morfondírozott, de semmit sem szólt, belebújt a dzsekijébe és a cipőjébe, majd az ajtóhoz lépett.

Amikor hátrafordult, hogy elköszönjön, Zoé egészen közel állt előtte. Nem tehetem meg, hogy csak így elmegyek – futott át az agyán egy kósza gondolat. Lágyan megsimította a lány arcát, gyengéden megemelte az állát és puhán, épp hogy érintve az ajkát, megcsókolta. A vágy hulláma végigfutott a testén, a légzése felgyorsult. Zoé melle alig észrevehetően, de sebesebben emelkedett és süllyedt. Zoli felbátorodott. Újra megcsókolta, most szenvedélyesen és hosszan. Amikor kibontakoztak a csókból, mélyen a másik szemébe nézett, a lány a nyaka köré fonta a karját.

– Nem engedsz el? Szeretnéd, hogy maradjak? – mosolygott vágytól csillogó szemekkel.

– Igen – suttogta Zoé.

A következő percben már a nappaliban folytatták egymás felfedezését. Zoltán a nadrágzsebében kezdett keresgélni, amiből elővett egy óvszert.

– Nem szükséges – lihegte Zoé –, tablettát szedek.

A férfi csak bólintott, majd szélsebesen fejtették le egymás ruháit, amíg a padlóra ereszkedtek, ahol egy birkabőrökből összevarrt puha szőnyegen merültek el egymás élvezetében. Már semmi más nem számított, elsodorták őket a vágyaik.

Ez után hosszú percekig szuszogtak kielégülten egymást ölelve a padlón, és szólni sem tudtak.

– Már azt hittem, nem is akarod – szólalt meg Zoé halkan.

– Semmit sem kívántam jobban azóta, hogy megláttalak Charlie kocsmájában, csak nem akartam ajtóstól rontani a házba – hunyta le egy pillanatra a szemét, ahogyan felidézte az első találkozásukat. – Gondoltam, meg kell futnom a köreimet, mert te nem az a lány vagy, akit ledöntünk az első alkalommal.

– Úgy látszik, az vagyok – nevetett. – Jaj, nem, tényleg nem, de olyan elképesztően jóképű vagy és férfias, azonnal levettél a lábamról, és nem bírtam már a libidómat kordában tartani. Nagyon gáz?

– Dehogy, jól tetted, különben nem tudom még meddig bénáztam volna – nézett a mennyezetre. – Valahogy nem tudtam elkapni a fonalat, annyira féltem, hogy ha nemet mondasz, elpukkan az álom, mint egy buborék és vége mindennek. Mindenesetre ilyen bókot még sohasem kaptam – mondta kissé szégyenlősen, és kézfejével megsimította Zoé arcát.

– Itt maradsz éjszakára? – suttogta a lány.

– Szeretnéd? – nézett rá rajongva Zoltán.

– Igen.

– Jó, maradok – mondta halkan.

– Jó, de akkor költözzünk be a hálóba, mert már kezdek fázni – borzongott meg Zoé.

– Jó, gyere, átmelegítelek! – ezzel felkapta a lányt és bevitte a szobába.

Bedugta a takaró alá és mellé bújt ő is. Újabb szenvedélyes szeretkezésben olvadtak össze, majd egymás karjában aludtak el.

Zoli furcsa érzésre ébredt. Amikor kinyitotta a szemét, megállapította, hogy még túl korán van a fények alapján, nem szokott ilyenkor felkelni. Pár pillanatig fel sem fogta, hogy hol van, aztán érezni kezdte karja jóleső zsibbadását, és azt az édes szuszogást, ami oly boldog és békés álmot hozott rá az éjjel.

Óvatosan megmozdította a fejét, és mosolyogva nézte a vállán alvó Zoét. Ahogy megmozdult, ő is kinyitotta szemét, és édesen rámosolygott. Gyönyörű volt a sejtelmes félhomályban. Csak ámult, hogy egy csodaszép, okos és szellemes, ráadásul elképesztően szexi lányt tart a karjában. Új, mégis ismerős érzések kavarogtak a lelkében.

– Olyan szép vagy! – mondta lágy hangon.

– Nem is vagyok szép, kicsik a melleim és görbe a lábam.

– Hát én nem tudom, hogy kicsik-e vagy sem, de a tenyerembe pont beleillettek – aztán fellebbentette a takarót. – Juj, te jó ég, most látom, milyen görbék a lábaid! – Jaj, nehogy komolyan vedd, gyönyörűek! Már legeltettem a szememet a miniszoknyás, kandúrcsizmás lábadon tegnap este is, mindened imádni való.

– Te ilyen vicces fiú vagy? – kacagott fel Zoé.

– Amikor boldog vagyok, aha – válaszolta.

– Most az vagy?

– Igen, nagyon.

– Nekem is nagyon jó volt veled, sosem volt még ilyen jó senkivel – suttogta megilletődve és hosszan néztek egymás szemébe.

– Ennek nagyon örülök – mondta reszelős hangon, kicsit később –, de sajnos mennem kell. Bár örökre itt maradhatnék veled!

– Akkor maradj! – mondta a lány halkan.

Zoli az oldalára fordult, és csak csendben nézte őt egy darabig, majd megszólalt:

– Most muszáj mennem. Este találkozhatunk újra?

– Mindenképp, négy után már itthon szoktam lenni – mondta Zoé és megsimította az arcát.

– Jó, ötre itt vagyok. – Gyorsan felöltözött, szenvedélyesen megcsókolta a lányt és elment.

Napsütéses kora tavaszi reggel hűvöse simogatta Zoltán arcát, amikor kilépett az utcára. Nem is tudta, hogy a hidegtől borzong, vagy a boldogságtól, ami majd szétfeszítette a mellkasát. Lacit hívta a taxijával, és amikor bemondta neki a címet, a barátja élcelődni kezdett.

– Hűha! Ezek szerint megvolt a csaj?

– Fogd be haver! Ő nem olyan „megvolt” lány.

– Jól van, jól van! Azért elég gyorsan a lakásában kötöttél ki éjjelre.

– Jó, igen, de mit magyarázkodok én itt? Csak gyere, mert sietek.

– Három perc – mondta.

Amikor Zoltán beszállt a taxiba, csak mosolygott magában, és nem törődött Laci idióta vigyorgásával, semmi sem tudta kibillenteni a felhőtlen boldogságból.

Zoé a gondolataiba merült, amikor Zoli becsukta az ajtót maga mögött.

– Jó ég! Pasim van, nem is akármilyen. Wooohooo! – Szerette volna kikiabálni az ablakon, de furán néztek volna a szomszédok, ezért inkább a barinőjét hívta fel.

– Helló, Liz! Pasim van – kacagta a telefonba.

– Mi vaaan?!

– Pasim.

– Az a szatír?

– Jaj, Liz! Nem szatír!

– Jó, tudom, de nem találtam még jobb jelzőt rá. Előkerült?

– Igen. Katona, és hadgyakorlaton volt eddig, de tegnap együtt vacsiztunk, és most ment el.

– Te normális vagy? Az első randin tilos ágyba menni! Hiába tanítalak? – förmedt rá a barátnőjére. – Á, elveszett nő vagy!

– Jól van! De olyan jóképű és szexi, és annyira aranyos, hogy…

– Látom belezúgtál, azt is tilos lett volna, de most már mindegy – szakította félbe. – Mikor látod újra?

– Ma délután.

– Hát, úgy legyen!

– Hidd el, ő nem az az egyéjszakás! Elképesztően gyengéd, és nagyon jó volt vele a szex.

– Remélem is, hogy jól alakul! Majd hívj és mesélj! Most viszont muszáj dolgoznom.

– Rendben, legyen szép napod!

Zoé is összekapta magát és egy óra múlva már az autójában robogott az irodája felé.

Zoltán, amikor hazaért, belépett a kertkapun, rámosolygott az édesanyjára, aki épp a teraszon sepregetett. Repült a boldogságtól, és ettől kettesével szedte a ház bejáratához vezető lépcsőket

– Na mi az, fiatalúr, lepkehálóval kell elkapni? – nézett rá csodálkozva.

– Még azzal sem tudsz, anya – nevetett vidáman és ment tovább.

– Nocsak, a felhők felett jársz? – kacagott ő is, és belépett fia után a bejárati ajtón.

– Ott, anyu – ölelte meg, és egy csókot nyomott a feje búbjára. – Most sietek, de majd mesélek.

– Ma este?

– Este nem leszek itthon, de egy óra múlva jövök, és elmondom.

– Nem alszol itthon?

– Nem valószínű.

– Aha, hát várom azt a mesét!

– Ebédre itthon vagyok – ment a szobájába.

– Jó – nézett utána és ingatta a fejét Júlia, de közben örült, hogy boldognak látja egyetlen gyermekét.

Zoli tíz perc alatt rendbe tette magát, lezuhanyozott, felöltözött, és elviharzott a motorján. Laci apu épp a vásárlásból érkezett meg, amikor nagy gázzal elhúzott.

– Zoltánt mi lelte? – kérdezte meglepődve az öreg, amikor belépett a konyhába.

– Boldog – válaszolta Júlia.

– Az jó! Nem aludt itthon az éjjel.

– Nyilván azzal van összefüggésben, azt mondta, hamarosan hazajön ebédelni, és akkor elmeséli.

– Ó, fiatalság! – mosolygott dünnyögve az öreg a bajsza alatt.

Zoltán egy óra múlva ért haza, már nem repkedett, de a szája még mindig fülig ért.

– Az ebéd kész, eszel, fiam? – nézett rá mosolyogva az édesanyja, amíg megterítette az asztalt.

– Farkaséhes vagyok.

– Akkor asztalhoz fiúk! – invitálta Júlia a családot.

Leültek, kiszedte mindhármuknak a gulyást, és friss, ropogós kenyér is került az asztalra.

– Anya, ez nagyon finom, hmmm! – tömött egy nagy darab kenyeret a szájába Zoli.

– Akkor egyél, úgy látom, rád fér! No de azt ígérted, mesélsz.

– Oké. Megismerkedtem egy lánnyal.

– Mindjárt gondoltuk, és…? – faggatta, miközben még mindig mosoly bujkált a szája szélén.

– Nagyon aranyos, olyan szép és kedves, jót beszélgettünk, a humora is elképesztő. … és anya! Őrülten szexi!

– Nocsak! Nála aludtál az éjjel?

– Igen, de már korábban találkoztunk, csak mivel távol voltam három hetet, nem tudtunk jobban megismerkedni.

– Az éjjel azért jól megismerted? – nézett rá komoly arccal az édesanyja.

– Ugyan, hagyd már a gyereket, Júlia! – mordult fel Laci apu. – A mi időnkben ez nem így volt, de ma már más világot élünk.

Miután asztalt bontottak, Zoltán bement a szobájába és aludt egy nagyot, három körül készülődni kezdett, majd elindult. A járgányára ült és boldogan hajtott ki a főútra egy kis időre. Büszke és erős férfinek érezte magát, szinte repült a lelke a motorral együtt, és a sebesség még jobban feldobta. Egy fél óra múlva kanyarodott vissza a város felé, és meg sem állt, amíg be nem gördült a Gyöngyvirág utcába.

Zoli brummogó motorral érkezett meg. Levette sisakját és mosolyogva nézett fel. A bejárat melletti ablaknál megrebbent a függöny, Zoé épp kidugta a fejét. Küldött neki egy puszit, majd a motort leparkolva felrohant a lépcsőn, és mire az ajtóhoz ért, az már nyílt is.

– Szia! Mit terveztél ma estére? – kérdezte a lány, amikor belépett, Zoli pedig megölelte és puszit adott az arcára.

– Igazából nem is gondolkodtam ezen, csak nagyon vártam, hogy lássalak végre – lépett közelebb Zoli és játszadozni kezdett a lány göndör hajtincseivel, ő pedig belesimult az ölelésébe.

Egyszer csak csengeni kezdett a telefonja, kihalászta a zsebéből és beleszólt:

– Szia Alex!

Zoé egy kicsit hátrébb lépett, de még így is hallotta a beszélgetést.

– Leugrasz egy darts partira Charlie-hoz? Ma épp mindenki ráér – invitálta a barátja.

– Nem vagyok otthon.

– Hol vagy?

– Hát… – akadt el a szava és a lányra nézett. – Azt hiszem, most nem megyek.

– El szeretnél menni? – nézett rá Zoé kedvesen.

– Igen, mert ritka az az alkalom, amikor mindenki ráér – pillantott fel Zoli ártatlan kutya képpel.

– Én igazán nem bánom – válaszolta.

– Akkor jössz? Jöttök? – érdeklődött a barátja izgatottan a vonal másik végén.

– Okés. Igen, kábé fél óra.

– Rendben – mondta Alex és letette.

– Akkor induljunk! Mivel megyünk? – kérdezte kissé bizonytalanul Zoé.

– Hívom a taxis barátomat, bár valószínű ő is ott lesz a sörözőben, de ilyenkor a két fia fut az autóval.

– Jó, csak megijedtem, hogy motorral akarsz menni – sóhajtott fel megkönnyebbülten Zoé.

– Most nem, mert talán innék én is egy-két sört – kacsintott jókedvűen Zoli.

– A motort beteszed a garázsba? Van egy pót ajtónyitóm, tartsd magadnál, és ha legközelebb jössz, be tudsz vele állni nélkülem is!

– Jó ötlet, lemegyek akkor.

Pár perc múlva egy táskával jött vissza.

– Nem akarom, hogy tolakodásnak vedd, csak hoztam pár holmit, ha itt alszom, azért jó, ha van velem tiszta alsónemű, fogkefe és borotva. Most pedig lecserélném a motoros csizmát és bőrnadrágot.

– Ne viccelj, én is javasolni akartam, hogy hozz ilyesmit.

– Oksa – mondta Zoli, csókot nyomott a lány homlokára és eltűnt a fürdőszobában. Egy kis idő elteltével lépett ki a holmijával a kezében, és bizonytalanul kérdezte:

– Hova tegyem őket?

– A ruhákat tedd a hálószobában a gardróbomba, még vannak üres fiókok, ki is pakolhatsz a táskádból.

– Kissé zavarban vagyok – rebegte Zoli halkan.

– Látom, de miért?

– Nem tudom, valahogy úgy érzem, hogy betörök a magánszférádba. Nem korai ez még?

– Én nem érzem így. Annál jobban nem törhetsz be a magánszférámba, mint ami tegnap este történt, azt pedig nem bánom, határozottan nem – kacsintott Zoé, és kapott megint egy csókot a homlokára, aztán Zoli elpakolt, majd felhívta Lacit.

– Helló cimbora! Tudsz valakit értünk küldeni?

– Naná! Dani tíz percen belül ott van.

– Rendben, akkor addig kabátot veszünk. A címet tudod?

– Menj már! – nevetett hangosan a telefonba és bontotta a vonalat.

Hamarosan dudált is a taxi a ház előtt, lementek, beszálltak és pár perc alatt Charlie-hoz értek.

A társaság már vidáman beszélgetett a hosszú asztalnál, amikor megérkeztek. Kitörő örömmel üdvözölték őket, és mind mosolyogtak, amikor Zoli bemutatta barátnőjét a srácoknak.

– Charlie-t már ismered, övé ez a hely – mutatott körbe Zoli, majd a barátjára.

– Váradi Zoé – nyújtotta a kezét.

– Tóth Károly, de kiskegyednek, mint minden barátomnak, csak Charlie. Imádom az ír hagyományokat, el is töltöttem pár hónapot Írországban egy nagybátyámnál, még fiatal koromban – révedt a távolba a kocsmáros felidézve a régmúlt emlékeit. –Teljesen lenyűgözött az ír kocsmák családias hangulata, ahol mindenki ismeri egymást. Nők és férfiak együtt énekelnek, dartsot játszanak, vagy tekéznek a kertben, vagy épp hangosan szurkolnak a kedvenc rögbi csapatuknak a televíziós közvetítést nézve – magyarázta a kocsmáros nevetve.

– Hű, ezt még én sem tudtam rólad öreg barátom! – szólalt meg Zoli, Zoé pedig mosolyogva hallgatta a beszámolót.

Mellette az asztalnál Laci ült, őt egyből felismerte.

– Nádasdy László, hölgyem, de mindenkinek csak Taxis Laci. Van szerencsém! Mi lassan már régi ismerősök vagyunk – kacsintott, és kezet csókolt a lánynak, miközben Zoli szemei büszkén ragyogtak.

– Igaz – mosolygott Zoé szégyenlősen.

– Nézzétek már a Kölyköt! – mutatott Laci Zolira. – Milyen büszke, majd lepattannak a gombok a zubbonyáról.

– Nem baj, hogy pulóver van rajtam? Ezt mondtam – tárta szét a karját Zoéra pillantva –, hogy szájkaratésok.

– Sebaj, tudom kezelni – nyugtatta meg a lány.

– Ez a beszéd – kurjantott Laci –, stramm kis csajod van, ne görcsölj már! Megvédi ő magát.

Utoljára Petya és Alex mutatkozott be, nekik nem volt élces hozzászólásuk, de együtt nevettek a csapattal. Ezen az estén csak beszélgettek, megittak egy-két sört és sokat nevettek. Zoé jól érezte magát, Zolit pedig ez nagy örömmel töltötte el.

– Menjünk? – kérdezte Zoli az egyre sűrűbben ásítozó lánytól, aki csak bólintott.

– Menjetek csak, mi is dolgozunk holnap mindannyian, szerintem oszlunk pár perc múlva – mondta a fő szószóló, Laci. – Nagyon örülök, hogy közelebbről megismertelek, Zoé!

– Nem különben, örömmel voltam veletek – válaszolt a lány.

Amikor a lakásba értek, Zoé már annyira álmos volt, hogy miután letette a kabátját egyenesen a hálóba ment.

– Feküdjünk le gyorsan! – mondta kislányosan. – Nagyon fáradt vagyok.

– Rendben, de én még megmosakszom és fogat mosok.

– Hú, azt én is – mondta, majd két perc alatt végzett és átadta a fürdőszobát Zolinak. – Lehet, nem leszek rá képes, hogy ébren maradjak, ne haragudj!

– Semmi baj! Szép álmokat! – szólt vissza Zoli, bár kicsit azért csalódott volt a hangja.

Rendbe szedte magát, majd követte Zoét, aki már mélyen aludt, amikor bebújt mellé az ágyba. Gyengéden a feje alá csúsztatta a karját, óvatosan a mellkasára húzta, hogy fel ne ébredjen. A lány édesdeden aludt tovább. A gondolatai azon zakatoltak, hogy vajon ez már szerelem? Határozottan azt gondolom, hogy igen – szögezte le magában, és ettől jobb hangulata lett. Nem csak boldognak, hanem erősnek is érezte magát Zoé iránt érzett szerelmétől. Bármire képes lenne azért, hogy megvédje és boldoggá tegye a karjában pihenő nőt.

Zoé korán ébredt, Zoltán mellkasán feküdt, aki a karjával lágyan ölelte a vállát. Kicsit feljebb emelte a fejét, így gyönyörködhetett a látványában. Nyugodt volt az arca, bár hosszú szempillái meg-megrebbentek. Elbűvölte őt a sötét haja, az izmos mellkasa és a bársonyosan csillogó bronzos bőre. A kora reggeli napfény lágyan rajzolta ki csontos arcélét, és a már kissé megnőtt borostáit, amitől még szexibbnek látta.

 Tökéletes – suttogta csak úgy magának. Vajon boldog? Azt hiszem az, és ha rajtam múlik, mindig az lesz, amíg csak világ a világ. Kicsit zsibbadt már ebben a testhelyzetben, de alig mert megmozdulni, míg végül a másik oldalára fordult. Zoltán azonnal vele mozdult, valamit mintha mondott volna, de nem lehetett érteni. Még mély álmában is ölelni akarta, ezúttal mindkét karjával, úgy, hogy kiskifli-nagykifli pózba kerüljenek, aztán hamarosan Zoé is újra elaludt.

Kicsit később Zoltán kezdett ébredezni, egy darabig csendben feküdt, amíg gondolataiba kúszott a felismerés, hogy hol is van. Ágyékán már érezte a szokásos reggeli izgalmat, ráadásul egy kerek fenék volt hozzápréselődve. Fészkelődni kezdett kissé, erre Zoé még közelebb jött hozzá. Elmosolyodott és a fülébe súgta:

– Ébren vagy, Édes?

– Igen – sóhajtott a lány.

Lágyan simogatni kezdték egymást. Halk sóhajok és nyögések hagyták el a torkukat, majd édes lassúságban, meghitten szeretkezni kezdtek. Amikor már kielégülten feküdtek egymás mellett, hosszas hallgatás után Zoltán szólalt meg halkan:

– Szeretlek!

Zoé felé fordult és áthatóan nézett rá, szinte alig tudott megszólalni.

– Igen, én is beléd szerettem – mondta végül.

Átölelték egymást, és Zoltán csak ringatta-ringatta szerelmét, úgy szorította magához, mintha sohasem akarná elengedni többé.

– Sajnos reggel van – szólalt meg Zoé később, nagyot sóhajtva.

– Igen, mennünk kell, mert indul a nap.

– Ne is mondd, annyi munkám van ma, hogy ki sem fogok látszani belőle. Tegnap is rengeteg volt, azért voltam olyan fáradt, ne haragudj, ha nem voltam veled teljesen.

– Ne szabadkozz! Szerintem szuper este volt.

– Igen, én is jól éreztem magam – mosolygott rá Zoé édesen.

– Holnaptól már nekem is dolgoznom kell, nem is tudom, mi legyen most, hogy ilyen kétlaki lettem – nézett rá Zoli kérdő tekintettel. – Kicsit intenzív volt ez a két nap, nem akarom, hogy hamar kiégjen a kapcsolatunk.

– Ezek nekem is eszembe jutottak. Veled jól akarom csinálni, és lássuk be, nekem is nehéz napjaim lesznek a munkában. Kell még egy kis szabad tér mindkettőnknek, mert bele kell szoknunk, hogy összehangoljuk a hétköznapjainkat, igaz?

– Igaz. Ráadásul a hétvége most a kisfiamé, már három hete nem láttam, és nagyon hiányzik. Amikor legközelebb elhozom, szeretném majd, ha te is találkoznál vele, de előtte még elmagyarázom neki azt, hogy vagy nekem. Igaz, még csak hároméves, de értelmes kölyök, és mindig megbeszéljük a dolgokat. Szerintem többet ért a világból, mint mi, felnőttek, valaha is gondolnánk.

– Jó, akkor ezt megbeszéltük. Mikor vagy szabad legközelebb?

– Amikor hazaviszem vasárnap délután a kiskópém. A hétfőm pedig szabad lesz, kedd reggeltől meg huszonnégy órás szolgálatba megyek. Tehát vasárnap itt tudok aludni és hétfőn nem kell rohannom, így végre lustálkodhatunk reggel. Viszont neked menned kell, ugye? – bizonytalanodott el Zoli.

– Ha előre leszervezem, akkor megoldható egy szabadnap, majd hozok haza munkát a hétvégére, és előre dolgozom.

– Szuper! Lesz egy jó napunk együtt, ha kibírom addig, hogy ne lássalak – dobódott fel Zoli.

– Kibírod – kacagott Zoé, és megsimogatta szerelme arcát.

 Amikor elváltak, a férfi a motorjára pattant és elhajtott. Körvonalazódott egy gondolat a fejében, így még mielőtt hazament, bekanyarodott az egyik barátja boltjába.

Zoé épp csak beért az irodába, amikor hallotta a telefonja csilingelését, sms-t kapott Zolitól.

Költői kérdés: Nem tudod, miért mosolygom szüntelenül? Talán szerelmes vagyok? xoxo Z 😊

Ábrándozva nézett maga elé, nem is hitte, hogy ez most vele történik. Mit is írhatna válaszul? Gondolkodott egy kicsit, és végül csak egy ❤️-et küldött az üzenetben. 

Bevezetés:
Zoé elhatározta, hogy hazamegy, mert nem sokat haladt a
munkában aznap. Laptopját elpakolta a táskájába, és az előző esti,
Zozival való videóbeszélgetés járt a fejében. Tegnap különösen
szerelmes hangulatban volt az ő hercege, a szavait nem tudta
kiverni a fejéből, és ettől az elutazása előtti együtt töltött pár hét
emlékei tolultak fel az elméjében. Első látásra szerelem volt, ez
nem vitás. A diszkrét mosolya, ami mindig ott ült az arcán, ha őt
nézte meleg barna szemével, a gyengéd, de mégis határozott
ölelése, amitől olyan biztonságban érezte magát, mint még soha.
Ilyenkor mindig úgy érezte, hogy meg tudná védeni őt egy
világkatasztrófától is.
Aztán jött a hír: mennie kell. Az emlék még most is fojtogató
kézként szorongatta a torkát. Az utolsó napokban Zoli mindent
megtett, hogy boldoggá tegye őt, most pedig itt van egyedül, már
megint egyedül. Hiányát néha már fizikai fájdalomként élte meg.
Amikor róla álmodozott, szinte érezte az érintését, gyengédségét,
ami a lelkét simogatta, olyankor a vére forró lávaként ömlött végig
ereiben és mérhetetlenül boldognak érezte magát.
Szerethetném még ennél is jobban? – sóhajtott magában,
amikor álmodozásából egy éles hang szakította ki.
Csengeni kezdett a telefonja. Egy ismeretlen szám jelent meg
a képernyőn.
– Halló! – szólt bele.
– Váradi Zoé kisasszonnyal beszélek?
– Igen.
– Szűcs alezredes vagyok a Közel-Kelet 118-as bázisáról, a
vőlegényéről, Bartha Zoltán századosról kell önnel beszélnem.

Suzy A. Miller: Mindent túlélő szenvedély Megjelenés 2026. augusztus 31.